"Vele halok..."

Akit bővebben érdekelne: http://www.youtube.com/watch?v=Qi7SVlKWFn0
Annyira el voltam foglalva magammal az utóbbi időben, hogy teljesen kimaradtam a Föld nevű bolygó életritmusából. De hát ugye jobb későn... Szóval elkezdődött most már tényleg az igazi lázas, visszaszámolós, újraolvasós, nemakarós várakozás. Aztán majd örömködöm, s végül, a legvégén én is "vele halok..."
(A kép vagy a tanár urat vagy Rufust ábrázolja.)

Napokból

462

Na halljam, kijeim is vagytok?? Jó hangosan kérném!!! Persze nem szeretném fényezni magam...
A lényeg, hogy én mindig is jól tudtam mindent. Minden apró részletet és titkot, nézést és mosolyt. Pontos elemzések alá vetettem a dolgokat, és hát tökéletes képet alkottam. Néztem, láttam, ismertem, álmodtam, láttam. Semmiség az egész.
Persze egy sok csomó dolog is fontos még, hogy lásd a másikban. Felesleges leírnom ezeket, elég ha a fejemben vannak és én tudom, hogy ki, mikor, mit és miért. Mert én tudom. Mindent. Azt is, hogy mi van a fejetekben. És halálosan igazam van, akkor is, ha ti ezt még nem tudjátok vagy nem látjátok be. (Vagy azt se tudjátok, hogy tudom, mert látlak titeket.)
A konklúzió, hogy egy félisten beismerte, hogy király vagyok:)

"Ó, ezen nem tudsz változtatni… Itt többnyire mindenki bolond."

(Nojó, nem is tudom, mit szórakozom, mindenki tudja, hogy belészerelmesedtem a filmbe. Azért látom benne a hibákat, de Erika szereti az ilyesmit...)

10/6

"Mi a különbség a holló és az íróasztal között?"
Sajnos nem tetszett. De tényleg. Egyedül Danny Elfman zenei munkásságába nem lehet belekötni.
Nos, azért utánanéztem, érleltem magamban a kritikáim és rájöttem pár dologra. Csak úgy magamtól. Az, hogy miért kellett animálni a Vörös királynőt, örök rejtély marad számomra. Sokkal jobb és egyszerűbb is lett volna, ha szépen odaáll Helena Bonham Carter és eljátssza a szerepet. A Szívek Bubijának helyzete azonban merőben más. Crispin Glover testét azért kellett animálni, mert így lett hihetően félig kártya, félig ember.
A másik az, hogy szegény Johnny sem őrültnek néz ki néha, hanem részegnek, ami nem dob sokat a film színvonalán. Valamint korábbi szerepeinek összekovácsolása sem volt jó ötlet, mert így egy többszörösen skizofrén Willie Wonka - Jack Sparrow - Sweeney Todd személyiség jött létre, ami nem volt az igazi.
Mindez még elviselhető lett volna, ha nem ismerjük a jó öreg Tim módszereit. De sajnos ismerjük, ezesetben pedig voltak bizonyos elvárások. Sajnos nagy reményekkel ültünk be a moziba, de hát Tim tervez, Disney végez. Biztosan kézen fogták a kis Timet, és Disney egy-két pofon után ezeket dalolta neki:
Ejnye-bejnye, Timmy, komor fád
Kikezdi a nézőim hangulatát.
Csinálj inkább szépet és jót:
Olyant, mint mi: gyereknek valót.
Meg is ihlet ez a szörnyűség... Nomindegy, egy-két tájrészleten azért észrevehető a Burton-módi, de többségében uralkodnak a vidám színek és a fehér. Sehol sincs a Karácsonyi lidércnyomás vagy a Halott menyasszony hangulata. Happy enddel, transzfesztita fehér királynővel, sárkányokkal kecsegtet a film, szóval az összegzés az, hogy mindez gyermekeknek készült. Ebben az esetben viszont nem értem, hogy miért kellett mindehhez Tim Burton neve, csak egy rossz pont a referenciáiban.
Mindazonáltal azért egy kis bors Disney orra alá, hogy mi NEM az eredeti Lewis Carroll történetet látjuk a filmvásznon, hanem annak a folytatását. Alice már nem gyermek, ergo az eredeti történet flashback-szerűvé válik. Okos dolog, mert így nem panaszkodhatunk az új tényezőkre és az esetleges eltérésekre. Megmosolyogtatóan ki van ez találva, büszkék lehetünk kedves kis rendezőnkre, hiszen azért felforgatja a világot. Fontos, hogy ezen szempont alapján nézzük a film hibáit és erényeit.
A negatív pontok ellenére azért Alan Rickman, Johnny Depp és Tim Burton neve miatt mégiscsak kedves film a szívemnek...

Forgalmas nap

Eléggé sok dolog történt ma, címszavakban érdemes csak összefoglalni, mert órákig lehetne írni róla. Reggel 9:56-kor ébresztett barátosném, 10:23-kor már az egyetemen ültem előadáson. Délben indulás haza, 3-kor Ajkán már, utána elbúcsúztunk az Angliába menő szerencsésektől, később tűzrakás és szalonnázás, majd kocsma. Éjfélkor titkos és fel nem fedhető helyeken jártunk és jókat beszélgettünk. Amikor az előbb hazaértünk Tesóval, Buksi kutyusunk elkezdett szűkölni (viszont nagyon bátran azért ugatott is), mert nem ismert meg minket. A kis pici annyira félt, hogy be is pisilt. Aztán persze megsimiztük és megnyugtattuk, hogy csak mi vagyunk. Nagyon sok dolgot lehetne megemlíteni a mai nappal kapcsolatban, de többségük hosszú, lényegtelen, vagy nem publikus. Az viszont fontos, hogy láttam, hogy pici kutyám mennyire is kiszolgáltatott (még), ezért most nekünk kell rá vigyázni, hogy éreznie se kelljen azt, hogy nincs biztonságban. Mert törődni kell azokkal, akik számítanak ránk.

Álmodók II.

Kócos árnyéka már elért a falig
az örökké álmos álmodónak, amíg
a pályaudvar roncsait szelte
a fáradt nap száz apró szeletre.

Alkonyszínben néha várta,
hogy ne legyen bús katonája
messzi helyek seregének,
régmúlt-álmok életének.

Így érkezett a piciny peronra
nemsoká - de már mást álmodva
a széllel járó kőszobor társ.
Csuklóján még ott volt a lánc.

Az álmodó látja, de rohanni
nincs joga. Hátat fordítani
az ő szakadt-íratalan sorsa;
régen sem mert felszállni a vonatra.

Szenes gondolatok

Ma fényt derítettünk pár rejtélyre. Azok a kis piros csomagok a Szenes Pubban bonbonok, és NEM eladók!!! Hát kár, de legalább mínusz egy dolog, amire választ kell találni, amikor már filozófikus állapotban vagy. A másik, hogy vajon tudatos volt-e az, hogy ha a Szenes c. számot elindítjuk az Egyetem kapujánál, kényelmes sétatempóban akkor ér be az adott tag a Szenesbe, amikor a számban is odaér B. Z.???
Ééééééééérdekesssssssss...:)

Álmodók

Végtelen hideg síneken
vitte a vonat keleten
őket mindig összeláncolva;
mintha két önzés együtt táncolna.

Reméltek a szétfagyott tájban,
vonatkabinban, szellemórákban
voltak egyek az út porával,
egymásba vetett hitük bizalmával.

Keddre virradóra a vonat megállt,
az egyikük szép csendben leszállt,
míg a másik aludta kettejük álmát.
Az álmodó nem tudta, hogy széttépték a láncát.

Ahol...

kölcsönkért szendvicseket ettünk, ahol lábat áztattunk, ahol zenét hallgattunk, ahol hazafele mindig megálltunk, ahol kutyát sétáltattunk, ahol aludtunk, amibe bele- és rámásztunk, ahol találkoztunk, ahova mindenkit odavittünk, ahol szerenád után megpihentünk, ahol szerelmeinket sirattuk, ahol nagy gondolatok születtek, ahol felnőttünk, ahol a gyermekéveink lábnyoma fénylik, és ahol azt az igazi elsőt vártuk...

Tavaszi kétkedés

Eljött hát a tűzliliomokba és rózsaillatba csavart új évszak. Úgy vártuk, s most végre eljött. Újjászületés.
Ilyenkor minden olyan más: csalóka és hamis boldogság költözik a szívünkbe a melegebb napok közeledtével. Jómagam is így volnék: örülök, de nem tudom, minek. Végigmegyek az utcán és még látom az őszi leveleket a fák alatt. Még itt van. Csak nem veszünk tudomást róla, inkább eltakarjuk amúgy is életre képtelen, vak szemeinket. Gyávaságból szőnyeg alá söpört problémák.
Egyszer álmomból felébredve (pontosabban inkább a REM-időszakból felocsúdva, mivel már évek óta nem álmodom) azt mondtam hangosan magamnak: "Azért fázunk, mert a kőszív nem melegít." Eszembe jutott, hogy oblomov-létünkkel átitatott sárkányfog-vetemény életünk még táncot jár a természet új gyengédségeire évről-évre. Talán.
De mi lesz, ha már hozzászoktunk a májushoz? Ha beáll a stagnálás, újra előjönnek azok a szívcsutkát rágó koboldok, akiket jól lelakatoltunk egy vén ajtó mögé a Dobogó egy mély szegletében. Jönni fognak, mert a zár kulcsa még a nyakunkban van, s ha elveszítjük az újdonság varázsát, ismét kézenfognak és sötét helyekre vezetnek.
Mert ez az élet rendje.
Node addig is, miért ne élvezhetnénk az örök vihar előtti idilli csendet és annak minden, minden megélt léttel átitatott percét? Hát élvezzük! Mert ez a tavasz.

Csodaképek egy koncertről

A legnagyobb megtiszteltetés

egész életemben az, hogy kedvenc költőm, személyes jóbarátom, jóakaróm, támaszom és menedékem megajándékozott személyre szabott verseskötetével.
További szavak nincsenek már...

Képek máról

Eléggé sokféle identitása van a blognak: különböző irományok, videók, képek... Tervezem, hogy elég sok fotó lesz mostantól feltöltve, mert az apró pillanatok a legfontosabbak. Ez a tény viszont a képek elnevezésének problémáját vonja maga után. Tehát, aki szeretné és elég kreatívnak vagy interaktívnak érzi magát, azoktól örömmel vennék minden ötletet. Egyszóval: alkossatok ti is!:)

Csak az almát eszik meg...

"... így játszotta hát

Víg szerepét a tréfás jóbarát!"*
De ennek vége.
Nem kívánom viselni őket soha már,
Leszek, aki voltam: örök forradalmár.
Tisztelt Nagyérdemű! Akár el is hihetik:
Tetszetős fejfát is faragtam nekik.
A kis tisztáson, a város végében,
Kedves Álarcaim! Nyugodjatok békében!

Új tükröt is vettem: egész vagyok benne.
Összeforrt cserépdarabkák: az énjeim énje.
Immáron egészben, készen, töretlenül;
Nincs már itt az, aki a tömegbe vegyül.
Elveszett a jámborság; minden alázásom
eldobom. Velem senki se játsszon.
Nincs bocsánat és nincs könyörület,
Nincs elnézés: ez lesz a vegyület:
Megalkotja régi-új tükörképem.
Ne bántsatok! Régen csak ezt kértem.
Ma már ti mea culpázzatok értem.
Védem magam. Törhetetlen létem
Köszönöm, drága elmúlt-jóbarátok
Tőrhegyén ficegő, ráébresztő átok.

(Köszönöm, Ági és Anni, ha Ti nem lennétek nekem, nem jutok el ide.)

*E. R.: Cyrano de Bergerac

Sajnállak

Mert végérvényesen elveszítetted legdrágább kincsed.
Sosem tűztél szép vadvirágot gomblyukadba,
Nem voltál képes, hogy magad embernek tekintsed,
Nem értetted a verseket a domboldalba.

Sajnállak
Mert már nincs meg a kis világ,
Melyet kitártam számodra tán.
Önzésedből nem lesz, aki kirág:
Nem lelsz megváltóra senkiben ezután.

Sajnállak
Mert elhagytalak. Már magadra maradtál.
Egyszerű kis életed merő gyalázat;
Nem tiszteled önmagad, s így engem sem tudtál.
Hát maradj magad! Nekem nem kell az alázat.

Új családtag

Figyeljük csak meg a kis fehér bölcsészsálat!

Némaság

"Ma bántóan hangos a harangzúgás, ugye?"
/デスノート/

Rajzok régről

Levéltöredék barátnémhoz

Félreértés ne essék! Nem kívánok én sem Berzsenyi, sem Choderlos de Laclos nyomán ténferegni. Valójában sem jogom, sem tehetségem nincs ily nagy babérokra törni.
Mégis van egy-két el nem hanyagolható gondolatfoszlányocska, melyek publicitást igényelnek. Nostehát:
"Szia,
Igen, igazad van. Bocsánatot kértél. Csak lehet, hogy nem abból áll az élet, hogy te vagy a ..., bocs, ilyen vagy, sajnálod és az emberekben ezzel a megbocsájtás generálódik. Egy szóval nem lehet helyrehozni mindent.
Nem sértődtem meg, nem szokásom a gyermeteg gondolkodás, viszont szokásommá vált a fájdalom érzése. Sajnálom, ez fájt, a körülményeket tekintve.
Nem írtam. Igen, nem írtam. ("Tudom, mit fogsz mondani. Azt, hogy hitszegő vagyok...") Nem írtam, mert nem tudtam. Mert nem akartam. Mert nem volt kedvem. Nem baj. Nem akarom, hogy tudd. Nem értenéd meg. Azt hiszem, most azt gondolod, hogy persze, nem írom le. Nem mondom el. Úgy érzem, az a baj, hogy nem ismersz eléggé. Hogy nem hiszel nekem. Hogy nem tudod, mi miért történik velem. Fogalmad sincs annak a mélységéről, amit érzek. Egyszerűen sosem leszel azon a hullámhosszon.
Rá kellett jönnöm (persze egy kis segítséggel), hogy csak rajtam múlik minden, senki máson. És majd egyszer talpra fogok állni. Magamtól. Úgy, ahogy kell.
(...) Mert semmi sem változik. Ezt jegyezd meg. Semmi.
Konklúzióként annyit, hogy senkit sem keresek. Mert nincs időm rá. Nem, ez nem igaz. Van időm. Szubjektív, megélt időm nincs. Nincs se időm, se erőm veszekedni. Nincs szükségem megváltókra.
Sajnálom, hogy nem tudok és soha nem is tudtam olyan barátnőd lenni, mint amilyennek te engem hittél. Leginkább azt sajnálom, hogy soha nem tudtam/mertem megmutatni az igazi arcomat.
Sajnálom."

Domboldali mítosz

Egy gyönyörű domboldalon láttam meg a napvilágot. Egy domboldal ócska kis mélyedésében: annyira apró. Egy ember épp elfér benne magzatpózban. Apró, köves és gazos, nekem mégis az otthonom, az édes otthonom, amely szívet tépő magányba zárja az alkonyt. Egy csöppnyi kis tér a létből, egy falatka a világból, egy éden a szerelemből. Megszelidíthetetlen természet. A hely, ahol bárki szívesen halna meg.
Itt nőttem fel. Csodálatos vadvirág voltam, aki szíve szerint serdült. Növesztettem leveleket, melyek ragyogó zöldben verték vissza a napnak sugarát, éjszakánként pedig méregzöld csillogással ölelték át a köveket, testvéreiket. Néha virágot is növesztettem: apró kis fehér virágokat. Ha egy utazó vándor arra járt, letaposta levelemet, letépte virágomat, hogy az út porába dobhassa. De vadvirág-száram megmaradt, s örült, mert új életet kezdhetett: tiszta lappal gondozhatta féregtől mentes új hajtásait. Erősebb lettem minden alkalommal. Nappalonként ellenálltam a szélnek, esőnek, vízmosásnak, éjjel a csillagok végtelenbe fúló magányában oldódott csöppnyi szívem dobogása.
Egy nap azonban meghaltam.
Láttam, ahogy közeledik. Tudtam, hogy ő egy velem és testvéreimmel. Láttam, hogy szemével simogatja a fűszálakat és köveket, ahogyan áldott kezei a rögöket érintik. Tökéletesen beleillet az álombéli domboldalba, annak pedig piciny mélyedésébe. Nem akarta megbontani a körforgást, nem akarta elvenni az életemet. Mégis megtette. Én pedig akartam. Teljes szívemből jövő imával könyörögtem azért, hogy öljön meg.
Alkonyatkor történt. Különös, hogy az utolsó dolog, amit láttam az volt, amit az életben a legjobban szerettem. Naplemente. Bizonyára ez is az ő szeretetéből fakadt. A lány letépett. Kiszakította immáron tőle gyenge száram az ősi földből, ellopott testvéreimtől, elvitt a megszentelt mélyedésből, engedve a régi mítoszok rég elfelejtett sorainak. Különös, hogy nem fájt, hogy meghaltam. Csak ölelő kezeinek melegét éreztem. Halálom enyhítette elszakadásom fájdalmát, és a lányét is. Boldog voltam, hogy szeretett. Boldog voltam, hogy szeretetből ölt meg, s vitt magával, és boldog voltam, mert szerethettem. Gyönyörű pillanat volt.
S így múlt el a legnemesebb vadvirág: az ősi mítosz hívó szavára, az alkony rekviemére, testvérek gyászolására, nem az út porában: ölelő karokban; amikor az első őszi rózsa szárba szökött új mesék ígéretében.
A lány pedig? Sokszor magányos és útja bánattal van kikövezve. De a lelke mélyén mégis szól az ősi mítosz. Mert egy vadvirág egyszer szerette. Egyszer régen. Naplementén.

Vers a buszról II.

A Sarkcsillag sem olyan már, mint régen
Elveszített valamit: magány az üres térben.

A fűz sem bólint már rá kanonizálva
Az önpusztításra, mely sorsunk sajátja.

Már a nap sem süt, ha rám vetül fénye,
Vadvirág-különcnek nem jár az eszménye.

Már téged sem látlak, pedig folyton kereslek.
Már magamat sem látom, mert örökké elveszek.

Vers a buszról

Már nem az évszakok írják
Szívembe az őszt és a telet,
Már nem fáj az sem, ha
Hideg tél tépi a falevelet.

Már nem szomjazom a macskaköveket,
Melyeket egykor miattad róttam,
Már rég nem érzem nyarunkat,
Hogyha boldog miattad voltam.

Már nem értem indul a busz,
Már a táj sem ismerős,
Már rég elszakadtam időben,
Már az esőért sem vagyok felelős.

Már rég nem remélem a tavaszt,
Ami mindig nélküled jön el,
Már rég nem szomjazom diófáim.
Most más szelek korszaka jön el.

Már rég ülök nélküled
Karó után kutatva létemben.
Már rég várok megváltásodra.
Mindig egyedül. Mindig szüntelen.

Már rég nem vagyunk azok,
Akik egykor megismerték egymást.
Elváltak az utak. A messzire
Utazónak tűrni kell a fájást.

Léted csak gyötör engem,
És én gyötörlek létemmel.
Kettős e játék; fájdalom csak nekem
Jár. A te lelked egy a sértetlennel.

Már rég nem fáj a szél,
Már rég nem mosolygok a napra,
Már mások az óráim nélküled.
Diófáim csak nőnek, napról-napra.

Már nem az évszakok írják
Szívembe az őszt és a telet.
Már nem fáj, ha zord hóesés
Tépi le az utolsó falevelet.

Elveszett

egy óra a mai napomból, amivel magamnak sem tudok elszámolni. Felkeltem, és egyszercsak már nem volt meg. Hogy hol voltam, mit csináltam, az számomra is rejtély maradt. Meglehet, hogy ez a nap a fogalmatlankodás jegyében fog eltelni. Vagy éppen hét. Vagy az év, talán az élet. Mindenesetre eléggé viccesen kezdi elveszíteni az uralmat az ép elméje felett az ember, ha jól belegondolunk. Más szempontból persze ijesztő is lehet, egyelőre csak próbáljuk pótolni hiányosságainkat, felvenni az elejtett szálakat, megpróbálni észnél lenni, és újrakapcsolódni ahhoz a bizonyos körforgáshoz. A folyamatos koncentráció a lényeg, nomeg persze nem szabad egyedül maradni, mert a csukott ajtó mögött senki sem hallja, ha segítségért kiáltasz. Utána meg már tulajdonképpen teljesen mindegy. Ha jól belegondolok - ami jelenlegi állapotomat tekintve igazán nagy szó -, valójában már most is teljesen mindegy.

Találkozás

Ma (vagyis már tegnap) ballagtam hazafele a boltból, ami egy igazán egyszerű művelet, ha nem Pécsett lakik az ember. Így viszont - jobb híján - meg kell elégedni azzal, hogy ezer meg ezer közlekedési lámpa áll a nyomorult gyalogosok útjában. Éppen zöldre váltott a lámpa, amikor a szemem sarkából észrevettem valamit. A mellettem álló néni nem indult el a jelzésre, hanem csomagjait a földön hagyva várt. Átértem az úton, és vártam. Bevártam a nénit. Hirtelen jött ötlettől vezérelve megszólítottam, és megkérdeztem, hogy vihetem-e a csomagjait. Megköszönte, és elfogadta a segítségemet. Köztünk legyen szólva: nem vagyok egy gyenge ember, de majdnem megszakadtam, mire a lakásáig elértünk, pedig nem lakott messze. Útközben természetesen beszélgettem vele (minden második mondata az volt, hogy milyen kedves vagyok, amitől én csak zavarban éreztem magam, így próbáltam valami más témába terelni a beszélgetés medrét.) Meséltem neki az egyetemről, arról, hogy mit tanulok, arról, hogy milyen az albérletem. Ő is mesélt nekem. Elmesélte, hogy volt egy lánya, akinek meghalt a férje. Elmesélte, hogy évek múlva a lánya is meghalt. Elmesélte, hogy annyira szerettett volna egy unokát, de sajnos ez nem adatott meg neki. Elmesélte, hogy a férje is meghalt, így immáron egyedül él. Egyedül van ezen a világon. Nincs neki senkije.
Segítettem neki egészen az ajtójáig, utána megmutatta a lakását. Gyönyörűszép antik bútorokkal volt tele az összes szoba, mindenhol régi fényképek. Az ablakból a székesegyházat láttam. Igazán kedves kis otthon volt.
Amikor elbúcsúztam - szintén hirtelen ötlettől vezérelve - megadtam neki a számomat, és kértem, hogy ha bármikor bármi gondja akad, vagy be kell vásárolni, hívjon fel, szívesen segítek neki.
Hazafele nagyon sok dolog eszembe jutott. Az első az volt, hogy mennyire szép lehetett ez a néni húsz évesen. És az, hogy biztosan nem így képzelte el a sorsát. Ő egyedül él, minden a porba hullott, ami csak az életet jelentette számára. Szégyelltem magam, mert a saját problémáim annyira de annyira kicsinek tűntek az övéi mellett. Annyira jelentéktelennek. Furcsa, hogy egy idegennek így kiadja magát 20 perc alatt az ember, de úgy gondolom, hogy mégsem az. Mert valahol éreztem, hogy a néni összes fájdalmának csak egy töredékét hallottam. Annyira elvarázsolt ez a találkozás, hogy azóta is csak rá gondolok.
Bárcsak lenne egy unokája.
Úgy szeretném, ha boldog lenne.
Szívből szeretném.