Egy gyönyörű domboldalon láttam meg a napvilágot. Egy domboldal ócska kis mélyedésében: annyira apró. Egy ember épp elfér benne magzatpózban. Apró, köves és gazos, nekem mégis az otthonom, az édes otthonom, amely szívet tépő magányba zárja az alkonyt. Egy csöppnyi kis tér a létből, egy falatka a világból, egy éden a szerelemből. Megszelidíthetetlen természet. A hely, ahol bárki szívesen halna meg.
Itt nőttem fel. Csodálatos vadvirág voltam, aki szíve szerint serdült. Növesztettem leveleket, melyek ragyogó zöldben verték vissza a napnak sugarát, éjszakánként pedig méregzöld csillogással ölelték át a köveket, testvéreiket. Néha virágot is növesztettem: apró kis fehér virágokat. Ha egy utazó vándor arra járt, letaposta levelemet, letépte virágomat, hogy az út porába dobhassa. De vadvirág-száram megmaradt, s örült, mert új életet kezdhetett: tiszta lappal gondozhatta féregtől mentes új hajtásait. Erősebb lettem minden alkalommal. Nappalonként ellenálltam a szélnek, esőnek, vízmosásnak, éjjel a csillagok végtelenbe fúló magányában oldódott csöppnyi szívem dobogása.
Egy nap azonban meghaltam.
Láttam, ahogy közeledik. Tudtam, hogy ő egy velem és testvéreimmel. Láttam, hogy szemével simogatja a fűszálakat és köveket, ahogyan áldott kezei a rögöket érintik. Tökéletesen beleillet az álombéli domboldalba, annak pedig piciny mélyedésébe. Nem akarta megbontani a körforgást, nem akarta elvenni az életemet. Mégis megtette. Én pedig akartam. Teljes szívemből jövő imával könyörögtem azért, hogy öljön meg.
Alkonyatkor történt. Különös, hogy az utolsó dolog, amit láttam az volt, amit az életben a legjobban szerettem. Naplemente. Bizonyára ez is az ő szeretetéből fakadt. A lány letépett. Kiszakította immáron tőle gyenge száram az ősi földből, ellopott testvéreimtől, elvitt a megszentelt mélyedésből, engedve a régi mítoszok rég elfelejtett sorainak. Különös, hogy nem fájt, hogy meghaltam. Csak ölelő kezeinek melegét éreztem. Halálom enyhítette elszakadásom fájdalmát, és a lányét is. Boldog voltam, hogy szeretett. Boldog voltam, hogy szeretetből ölt meg, s vitt magával, és boldog voltam, mert szerethettem. Gyönyörű pillanat volt.
S így múlt el a legnemesebb vadvirág: az ősi mítosz hívó szavára, az alkony rekviemére, testvérek gyászolására, nem az út porában: ölelő karokban; amikor az első őszi rózsa szárba szökött új mesék ígéretében.
A lány pedig? Sokszor magányos és útja bánattal van kikövezve. De a lelke mélyén mégis szól az ősi mítosz. Mert egy vadvirág egyszer szerette. Egyszer régen. Naplementén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése