Pajtásom

Már nem is emlékszem a részletekre,
te valahogy megint ott voltál,
olyan hihetetlenül
- mint valami elhagyott tárgy -
kerültél meg újra.
Olyan kedvesen lézengtem
utcákon, hátha megtalálsz,
de a végén
magam mentem haza.
Valami kapualjban várt ő,
éppen elnyomta a csikket,
a rég látott jóbarát
a házába intett.
Mikor ajtót értem
fegyvert is fogott rám,
"elfogadást adok"
- vágta hozzám
a golyót meg a fejbe,
"mert csak oda való"
ennyit válaszolt,
mikor a szívbe is kértem
egypár fáradt golyót.
Nem látom az arcát,
de ő most is itt van,
azt mondja, nincs neve
meg hogy te küldted,
de nem hinném,hogy név nélkül
lehetne élni,
Groteszk-nek nevezem
- te küldted -
te is az vagy nekem.

Felespohárkák

a halott elmegy,
mi meg itt ragadtunk

*

a fák ültetői
már rég halottak.

*

nem vagyok több -
egy alak a képernyődön

*

az úton
zacskótánc van

*

hajnalháromnegyvenegy
az álom tovahempereg

*

megfürdött a hajnalban
csak a csapot nem zárta el

*

erkély
egy bohóc áll a sötétben

*

lepkét gyűjtesz
lámpát gyújtogatok

*

Üres üvegekben
szekrény tetején
bezártan a múlt.

*

Ágyat tolnék
az otthonod mellé.

*

Egyedül
te tudtad
elaltatni a napot.

*

Harc
Kinyithatod a szemed –
most már vesztettél

*

Törtszáraz
ez a hajnal is

*

21 múlt,
6-ot élt.

*

Steinbeck
Utcán fekszik
más helyett
néha megöl
egy egeret.

Szoba

Látod, nincs értelme elfelejteni az ajtót és az ágyat
Puha ketrec, szívedből jött - nekem döntötted a hátad.
Itt van a toll, ezzel írtál parkillatú estéken,
Szeretted a plakátokat - itt van mind, le nem téptem.
Körbejárhatsz, megpihenhetsz,
pár emlékben el is veszhetsz,
na és Wordsworth, szétlapozva, emlékszel rá?
így jelöltél papírfecnit a kedvenc oldalnál.
Áll még minden, hogy ne légy egyedül,
ha hűtlen szíved hazajönni kényszerül.

csakénéste

Most is tévedsz, ahogy olvasol.
Nem érted soha a lényeget;
csak ülsz és sosem érezted
emberként a lényemet.

Nem így akartalak látni,
neked sikerülnie kell
álmodás nélkül álmokat élni.
Te képes vagy rá.

Én írni fogok mindig;
ne félj, nem zuhanok,
még nem hinném,
de mindig élni fogok.

Ha máshogy nincs, hát benned.
Üres sorokban, erkély-strófáknál
eszedbe jutok egyszer talán,
hogy valaha engem is olvastál...

Mindenki táncol erre,
nem megyünk semerre,
egy helyben forgunk,
mindvégig hordunk
egy kis jelet a vállon
- üresen ajánlom
a kis szívem éppen
most neked, éhen
ne vessz, kedvesem,
áruló szerelmesem.

Konstanca

Néha Krusovszky-t idéztem,
te meg nem is tudtad,
hányszor számoltattak már el.

Persze, te más voltál,
sosem elrévedő-típus
neked a plomba csak szó;
nekem már életrítus.

Nem tudom, miért félek
hajnalegykor, takaróban
- más mércében élek. -

Néha Krusovsky-t idéztem,
te meg csak szántál:
miért nem tudsz élni,
ha már kipróbáltál....

Kísértetház

Sosem értetted, miért nem akarok
egy olyan házba bemenni,
ahol meghaltak már.
Épp elegen vannak,
nézik, ahogy kelek,
a tükörben grimaszolnak,
kabát helyett néha
rajtam csimpaszkodnak,
jóéjt-csókot adnak,
nekem ágyat vetnek
ezek a szellemek.

Fázó

Hideg van ma megint,
ottkinn vártam rád,
befele zöld szalagot kötöttem,
ha nem fújja el a szél,
idetalálsz.

Doboz alakú szív

Valahogy a szemed sötét satír fedte.
Az enyém is csak ócska krikszkraksz volt.
Akkor nem tudtam, hogy hallottak vagyunk,
egyedül haltunk mi meg,
a szemünk meg védtük
a napszilánkoktól.

vagyok

mert én vagyok az is
akivel csak magadról beszélsz
a kattogásról meg a zörejekről.
vagy az vagyok, akit éjjel
az izomgörcs ráz fel, mert hát
mikor is jönne, ha nem akkor.
és éjjeliőr is vagyok
- szigorúan háromtizenegytől -
és világutazó! (igazán
mehetnék, ha nem hinném,
hogy vannak gyökereim)

*

vagy én vagyok a kapu előtt álló
nem várt mámoros látogató,
könyvtárban is találkoztunk
(a K46-nál)
éppen az voltam, aki nem talált haza
ellopták a sárga köveim
no meg a fonalat is
és én vagyok reggel
a fáradt utastársad -
de félek, te nem a
végállomásig jössz.

*

és valahányszor beleszeretsz
valakibe - nos, lehetnék akár
én is az a valaki.
reggel én söpröm
a leveleket ajtód elől
(tudom, hogy zavarnának:
te nem szereted a fákat)
vagy aki az utcán sétálva
eltéved egy könyvben
a takaród lehetnék egy
éjjel a nagy csöndben.

Mutass új világot!

1
Nem is igazán tudta volna mihez hasonlítani ezt a csodát. Csak ült ott, és csendesen nézte a jelenséget. Arra gondolt, hogy eszébe juthatna már egy ide illő dallam, de az esze már rég átadta magát teljesen a látványnak. Fura, hogy pont ilyenkor nincs egy szép akkord sem – gondolta. Most nincs semmi. Csak ez van. Ez a balkon és ez a város. A hóesés. Amit most lát életében először.
Nem bírt elszakadni az utcai lámpák fényeiben hulló apró pelyhektől. Olyan csodálatos. Olyan ártatlan. Lágyabb, mint az eső; szomorúbb, mint a napfény. Szeretetteljes. Elmosolyodott – mikor mosolygott valaha az időjáráson?
Csakhogy minden varázslat a múltja ellenében vált különlegessé. Folyton ez jár a fejében. Tudja, hogy ezzel megmérgezi a pillanatot, de nem bír tenni ellene. Úgy elbújna a világ elől. A vastagodott ágak és a porcukor-katedrálisok masszája elől. Ezektől a lassan hulló lélek-hópelyhektől menekülne. Mert gyönyörűek –, és mert eddig nem élhette át a szépségüket.
Most viszont már semmi sem számít – hiszen itt van. Itt, a télben. Órákig ült ott talán.

2
Nem is hallotta, hogy kijött utána, csak a lágy érintést érezte a vállán és az arcán az övét.
- Gyönyörű, nemde? – kérdezi tőle.
- Igen. (…) Gyönyörű.
Aztán csak hallgattak, a hó meg csak hullott rendületlenül. Mintha eltökélte volna, hogy ma este beborítja a város összes bűnét.
Aztán elmegy a másik. Egyedül hagyta a párja meleg teste. Most jött csak rá, hogy mennyire átfagyott.
Vissza kéne mennie a hotelszobába, de még ad egy kis időt magának és azoknak a különleges érzéseknek, amiket még azokkal sem osztunk meg, akik a legközelebb állnak hozzánk.
De csendesen visszajött ő. Szó nélkül, gondoskodón ráborított egy meleg takarót. Nem volt csalódott, hogy nincs egyedül. Szüksége van rá: neki csak ő van. Ő, aki most melléül, és forró teát nyújt felé mosolyogva.
Annyi minden van itt, a balkonon. A város a lába alatt, a szerelme a másik székben, és persze élete első igazi tele. Nem tudta, mivel kezdjen. Mert mondani kéne valamit. Később mégis úgy dönt, inkább hallgat. Nem mindig kell elérni ehhez a részhez. Néha elég csak a csend és egy kéz a másikban.
Még sokáig ültek így. A hó esett.

Gazdagok vagyunk

Apró kis gyémántok
hullanak az égből,
csillogó szélárkok
puha zenéjéből.

Ma éjjel gyémánt esik,
bizonyára te is látod,
az álmodók így teszik
párnára a régi álmot.

Mert most minden csillog,
kavarogva, peregve száll,
meg is fordul néha itt-ott
a sötétben a gyémántár.

Neked ki az Ulpius-od?

Sokféle válasz létezik. Kiragadom a magamét. Hogy nekem ki? Inkább: "kik". A családom. A ház, amiben felnőttem. A régi iskoláim. Azok az emberek, akiket valaha - ha csak egy percre is -, de a barátomnak neveztem. A szerelmeim. A szülővárosom. A falum. A templomunk. A patak. A Somló. Ajka. Kislőd. Pécs. Ti. Ti vagytok. De legfőképpen Te, aki érted a soraim. Mert tényleg szerelemmel szeretlek, és sosem tudnék megválni tőled. És mert neked köszönhetem, hogy ezt leírhatom. Nem miattad tudok az Ulpius-okról, hanem érted. Ezért nekem Te vagy az egyik legdrágább Ulpius-om. Azt hiszem, egymáséi vagyunk.

Csörömpölés

Mégis magamra vállaltam,
pedig nem is én törtem el
a bögrét. Csonkjait láttam -
egyet sem ismertem fel.
Persze, hogy megint változom,
egyszerűsítem a vádakat,
könnyű lehet - ha akarom -
Kinőni a tárgyakat.
Mert ezek csak dolgok, lásd be,
kidobhatod a maradványait.
Nálam is széttörött egy s más, de
nem láttam, csak a hangjait.
Vagy még azokat sem hallani,
csak egy ócska felvétellel;
jobb olyanra nem is gondolni,
mennyi minden romlott már el.
Feküdnék csak néma csendben,
tegye a dolgát a nagyvilág,
közben összeraknám a szívemben
a csorbult kis harmóniát.

Gondolnom kéne már valamire -
jutott eszembe ma is.
Hogy milyen szomorú:
odafele már havazik,
én meg nem láthatom.
Aztán ez sem tört le igazán,
mint az sem, hogy nem vagy már velem;
talán lassan tanulom
elvarrni a szálakat.
Még szeretem a magányt.
Nem találom mostanában,
hol van az érzéketlenség határa.
Ne aggódj! - mondom majd, amikor
épp egy olyan széken ülsz,
ami velem szemben lesz -
nem vagyok fáradt szeretni,
csak éppen elfogyott a kedvem
pont veled törődni.

Hogy szeretet nélkül szabad ölni...

Csak kapálóznod kellett volna,
ennyit vártam tőled,
csak ennyit,
mielőtt megöllek.

Csak egy kicsit,
mintha élnél,
és szeretnél
hozzám tartozni.

Aztán hagytad,
hadd tegyem a dolgom,
nem próbáltad eléggé
elhagyni a hurkom.

Megkönnyebbülsz.
De belegondoltál, hogy
az utolsó gondolat az életedért,
hogyhogy az volt, hogy "Miért?"

Mi lesz majd aznap?

Úgy vág szájba néha az emléked,
hogy érzem a vér ízét is a számban.
Régen meg még idehívtalak,
te meg csak most jössz.
Csak mennél már el.
Kicsit elmaradtak a dolgok benned,
vagy inkább ott sem voltak,
csak néha képzelem,
hogy ez is pont miattam van,
és fel fogsz majd hívni éppen akkor,
csak nem tudom, milyen
hangulatban érsz el:
tagadni fogok vagy futni hozzád.
Persze ez is csak egy
negyvennyolcadik dimenzió,
ami, ugyebár, sosem létezett.

Hajnalhárom, wc

Érdekes, hogy egy még illemhelynek
sem nevezném ezt a helyet,
mégis itt kell kutatni megint
egy használható arc után.
Aztán valahogy ezt is elhagyom
kifele a pult mellett.
Másnak biztos jobban kellett.
Eszembe is jut, hogy
szeretem azt az embert.
Vagy legalább szeretnem kéne,
ha már meglopott.

Nem mindig értem a párhuzamot,
ahogy a felesleges papírok és
zsebkendők jutnak eszembe.
Meg ahogy szelektálom őket egy
farzsebbe mindig,
ha nem tudom pontosan,
hol és mikor kéne megválnom tőlük.

Aztán most az utcán mit kezdhetek azzal,
hogy neked is csak
egy teleírt papír vagyok?

Szabadon a ketrecben

- És mi fog a legjobban hiányozni? - kérdezte, közben arra gondolt, hogy soha semmi nem fog neki hiányozni, mert szabadon fogja engedni a lányt.
- A buszok. - mondta mosolyogva.
- Mi?
- Imádtam utazni. Felülni egy buszra, és elmenni. Andalító zenéket hallgatni és csak nézni ki az ablakon, mindegy, mi van ott. Hogy sötét van vagy világos. Hogy szép vagy nem. Mindent szerettem, amit az ablakon keresztül láttam. Olyan szép volt. Az erdők és a szántók voltak a kedvenceim ősszel. Különösen gyönyörűek. Tudod, amikor megy le a nap: az arany és a narancs ezer árnyalata. Tökéletes világ.
Meg aztán hiányozni fog, hogy sosem láthatom már, milyen is az út Oroszországba a buszablakon keresztül. Biztosan szép. Főleg ősszel.
De én már sosem láthatom Moszkvát.
Ez az esély fog a legjobban hiányozni.

Levéldoboz

Ma lehetne újra valami szél,
hogy letépje a leveleket,
igazán szeretem nézni, hogyan
válik meg az élőtől a halott
kapcsolat. Aztán elkószál
forogva, pörögve; úgy tesz,
mintha nem is lenne majd tél.
Nem tudom elmondani ma sem:
mitől lettél te élő,
csak annyi biztos, hogy nem tudok
gyökeret növeszteni.

Valahol elvesztettem a vascsövet,
amit eddig támogattam.

Meg az a sok kisember is; soha
nem értek célba; mindig kopognak
reggelente, már nincs dobozom,
amibe összegyűjthetném.

Miért fogadod mindig
testvéreddé Káint?