Szerettem aludni

az ágyadban. Ott a gangtól befelé.

Péntek-szombat-vasárnap: Ajka-Szeged-Pécs

Megcsallak
éppen most is,
mindig jönnek ezek a fantazmagóriák,

nem tudok nem belesüppedni
karok és lábak és tudat nélkül
mindig jól érzem magam.

És ott vannak a többiek,
akik közt te nem vagy ott,
én pedig valahogy igen:
arcok ráncaiban,
tág szemekben,
kis hazugságokban
otthon érzem magam.

Talán egy rossz színdarabhoz hasonlítanám,
hogy más van mindig helyetted,
és sosem te.

Néha elfáradok,
ahogy te is megunod szerelmeid,
és én fáradok hallgatni ezt.

Meg amikor elképzelem, mikor épp mit csinálsz,
és néha azt is, hogy látsz engem.
Ilyenkor biztos sírsz

vagy legalább elszomorodsz.

De leginkább csak hagyod
az üres testeket kihűlni.

Pöszmösz

"Nem rossz dolog a magány, ha van veled valaki."

Hajnalnégy

- Befejezted?
- Mi?
- Azt kérdeztem, befejezted-e. Indulhatunk?
- Hová?
- Tudod te azt nagyon jól. Mit vársz tőlem? Hogy bemutassalak magadnak?
- Nem.
- Hát akkor?
- Nem akarom. Most nem.
- De igenis akarod. Ezt amúgy sem tudhatod. Én tudom. Akarod.
- Honnan tudod?
- Mégis, meddig akarod siratni saját magad? Szerinted végig kell menni minden állomáson? Hogy teljesen átélj mindent? Igen... Szerinted igen. De te persze sosem tetted meg... Szóval indulunk?
- Most nem akarok menekülni.
- Dehogynem. Lehajtod a fejed... így... Jó lesz, meglátod! Indulunk?
- Még ülnék itt egy kicsit.
- Nem ülsz. Velem jössz. Ott van a kenu. Emlékszel a kenura? Ott tartottunk.
- Én tartottam ott, nem te.
- Ez relatív. És mivel magaddal beszélgetsz, értelmetlen. Indulunk már? Kíváncsi vagyok a történet végére.
- De hisz tudod, mi a vége.
- Épp ezért szeretem. (...) Más vagy. Jobb.
- Tényleg?
- Igen.
(...)
- Ugye, szeretsz? Ugye mindig elviszel?
- Igen. Ígérem.
- Köszönöm. Szóval a kenu...

Nem hiszem el

Ma felkeltem és talán ennyi
megittam a kávém - egy cukorral, tejjel
aztán csak ment minden tovább.
Mint tegnap vagy épp tegnapelőtt.
Nem, tényleg nem történt semmi,
csak csukott szemekkel távol voltam
nem álmodtam, csak úgy tettem,
ahogy mindig is az ilyen napokon.
Nem tettem ígéreteket, nem mindig bántottam,
sajnáltam magam,
meg persze feküdtem.
Ébren.
Más nem történt.
Maximum ittam még egy kávét,
de tényleg csak ennyi.
Nem mentem el sem Moszkvába,
sem elfele minden képzettől,
semmi nem történt velem,
főleg az nem,
hogy a halálhíred
hallottam.

Én csak itthon ültem,
és nem történt más egyéb.

In memoriam Simon Péter

Azt hiszem, te sem ahhoz a kék szemű, szőke hajú emberfajtához tartoztál. Azt hiszem, ez így jó.
Remélem, tudod, hogy mindig lesznek olyanok, akik megvívják majd helyetted és érted a félbehagyott csatákat, Világmegváltó Herceg.
Tudom, hogy most már jó helyen vagy.
Te költő voltál, rendező, fotós és művész. Te voltál maga az élet. Bárcsak érthetném, miért kellett ennek így történnie.
Egyszer küldtél nekem egy verset.

"Vak bizalom

Sokszor szoktam feltekinteni az égre. Sokszor, mélyen és keresve. Mikor a lábam járt, de nem tudtam, merre visz. Mikor csak sétáltam az ismerős és ismeretlen fakó utcákon, a sokszín, káprázó fák alatt... bokrok közt... sehol sem leltem magam. Léptem ugyan, de nem találtam célját... Hisz az ég itt is ugyanaz: Üres!
Mikor kisebb voltam, s nehezen aludtam el, az álmok nem jöttek szememre, kiültem az ablakomhoz, kibújtam az ágyból és a kis lámpásommal szoktam világítani, keresgélni odafenn. Ott, a magosban lehettek az álmaim... így gondoltam. Ilyenkor édesapám nyitott rám, leült mellém. Pont oda, az ablak alá, és halkan figyelmeztetett: „Ne zavard, fiam, a csillagokat!” Kivette kezemből a lámpást és visszatett az ágyamba. Nem mentem vissza az ablakhoz, aznap este nem.
Most megint keresek. Nem álmot, nem is a szemeim lecsukódásához vezető utamat. Most nyitott szemmel keresek, nyílt szemem letakarva... S észre veszem, még mindig vakon megyek. Vajon zavarom-e a nappali eget?
Sokszor nézek fel az égre, sokszor, mélyen keresve őt. Bár pillanataim és éveim telnek így, mégsem láthattam, meg nem találhattam, hogy merről tekint le rám, ha figyel, ha ő vezet egyáltalán.
Mert valamiért megyek, valahova. Ha meg is állok néha, mert a gondolatok mélyéről, végtelen és zavart mélyéről felkelti valami figyelmemet, akkor is a lábam visz tovább, mert ő vezet.
Sokszor felnézek az égre, sokszor, nem találva őt. Én nézem puszta eget, figyelem a fellegeket, és talán (ezzel) zavarom Őt. Én hallgattam, én érzem, de nem lelem, talán nincs velem. Talán egymagam megyek, talán csak a lábam vezet, egy ideig így gondolom. De ha felnézek újra hozzá, s bár nem is lelem, meg nem láthatom, már így is vakon érezem... így is bízom.
Vak bizalom.
De nem maradtam egyedül!"

Tudom, hogy megtaláltad, amit kerestél. És tudom, hogy nem zavarod már a csillagokat. Mert egy vagy közülük.
Bárcsak jobban ismertelek volna.
Bárcsak lenne rá mód.
Nagyon fogsz hiányozni.
Világmegváltó Herceg.

"There is no helping me."
/John Locke/

(...)

"I'll miss you, John. I really will."
/B. L./

Margójegyzet egy új sztorihoz

Nem vagyok több, csak egy mozgó alak a képernyődön.

Csak mert gyáva lennék,
mindent egy képzeletbeli pályaudvarra kell helyezni,
ahol egy kisiklott élet sem mer felszállni
egy más sors vagonjára.

Csak mert gyáva lennék,
félek a búcsúzástól, amit akaratlanul is
már a véremben érzek. Félek végleg kimondani:
elhagylak téged.

Csak mert gyáva lennék,
nem mondanék semmit. Tudod, gyűlölném az embert,
aki felégetné a hidakat
közted, köztem.

Csak mert gyáva lennék,
haragudj most te rám! Helyezd más mederbe életed,
és akkor talán... Talán én sem őrjöngenék
éjjel, egyedül.

Vergődni

Menekülök (előled),
nem tehetem (mert folyton)
utolérsz, (de tudom),
le kell zárni (bennem már ezt)
(mégis) szeretem az emléked
átélni.

Menekülnék (hozzád),
nem tehetem, (nem akarom),
hogy utolérj, (és szeretném)
lezárni kettőnket (magamban),
(de) az emléked
(amikor kell) visszahozod.

Menekülni kell (magam elől),
meg kell tennem, (minden nap)
utolérsz (mintha itt lennél),
lezárnálak (örökké végre),
(de te) szereted az emlékem
feléleszteni (újra és újra).

Pécs, este, hangok, fények