Találkozás

Ma (vagyis már tegnap) ballagtam hazafele a boltból, ami egy igazán egyszerű művelet, ha nem Pécsett lakik az ember. Így viszont - jobb híján - meg kell elégedni azzal, hogy ezer meg ezer közlekedési lámpa áll a nyomorult gyalogosok útjában. Éppen zöldre váltott a lámpa, amikor a szemem sarkából észrevettem valamit. A mellettem álló néni nem indult el a jelzésre, hanem csomagjait a földön hagyva várt. Átértem az úton, és vártam. Bevártam a nénit. Hirtelen jött ötlettől vezérelve megszólítottam, és megkérdeztem, hogy vihetem-e a csomagjait. Megköszönte, és elfogadta a segítségemet. Köztünk legyen szólva: nem vagyok egy gyenge ember, de majdnem megszakadtam, mire a lakásáig elértünk, pedig nem lakott messze. Útközben természetesen beszélgettem vele (minden második mondata az volt, hogy milyen kedves vagyok, amitől én csak zavarban éreztem magam, így próbáltam valami más témába terelni a beszélgetés medrét.) Meséltem neki az egyetemről, arról, hogy mit tanulok, arról, hogy milyen az albérletem. Ő is mesélt nekem. Elmesélte, hogy volt egy lánya, akinek meghalt a férje. Elmesélte, hogy évek múlva a lánya is meghalt. Elmesélte, hogy annyira szerettett volna egy unokát, de sajnos ez nem adatott meg neki. Elmesélte, hogy a férje is meghalt, így immáron egyedül él. Egyedül van ezen a világon. Nincs neki senkije.
Segítettem neki egészen az ajtójáig, utána megmutatta a lakását. Gyönyörűszép antik bútorokkal volt tele az összes szoba, mindenhol régi fényképek. Az ablakból a székesegyházat láttam. Igazán kedves kis otthon volt.
Amikor elbúcsúztam - szintén hirtelen ötlettől vezérelve - megadtam neki a számomat, és kértem, hogy ha bármikor bármi gondja akad, vagy be kell vásárolni, hívjon fel, szívesen segítek neki.
Hazafele nagyon sok dolog eszembe jutott. Az első az volt, hogy mennyire szép lehetett ez a néni húsz évesen. És az, hogy biztosan nem így képzelte el a sorsát. Ő egyedül él, minden a porba hullott, ami csak az életet jelentette számára. Szégyelltem magam, mert a saját problémáim annyira de annyira kicsinek tűntek az övéi mellett. Annyira jelentéktelennek. Furcsa, hogy egy idegennek így kiadja magát 20 perc alatt az ember, de úgy gondolom, hogy mégsem az. Mert valahol éreztem, hogy a néni összes fájdalmának csak egy töredékét hallottam. Annyira elvarázsolt ez a találkozás, hogy azóta is csak rá gondolok.
Bárcsak lenne egy unokája.
Úgy szeretném, ha boldog lenne.
Szívből szeretném.