Likantrópia?

Tegnap megint telihold volt. Vajon miért van az, hogy ilyenkor csak hajnal 5-6-kor tudok elaludni? A népi szokások szerint ilyenkor az emberek ingerlékenyebbek, szomorúbbak, meggondolatlanabbak, álmatlanok; a gyógynövényeknek erősebb a hatása, a sebek jobban véreznek; felerősödik a lelki érzékenység, a félelem, a skizofrénia; és telihold után könnyebben elengedjük a felesleges dolgokat. Aggasztó ténynek érzem, hogy ezeknek a 95%-a érezhetően jellemző rám. Najó, azért oboroten még nem vagyok, de...

:(

Szegény angolok:(

Egy idézetre postafordultával

Tudod, az fáj a legjobban, hogy az embernek tényleg el kell mennie nagyon messzire ahhoz, hogy tudja, mitől is magányos. Pár éve itt voltunk egymásnak, megkaptam az élettől mindazt, amire egy ember vágyhat: egy igaz barátot. Amikor elmentél nyugatnak, egyedül maradtam. Nélküled elvesztem és senki voltam - nem volt már támaszom, aki elmondta volna, hogyan kell helyesen élni. Nem tudtam hozzád futni, bár mindig számíthattam rád.
Azt hiszem, tényleg messze mentünk, tényleg hosszú időre. Talán örökre. Biztosan tudom, hogy el is csöndesedtünk. Te is, én is, sokszor megkérdeztük magunktól a visszatérés jogosultságát. Azt hiszem, rájöttem, hogy számomra nem megnyugtató az, hogy már senki nem hagyhat magamra. Ez szomorú. Azt akarom, hogy magamra hagyhassanak, mert az azt jelenti, hogy van olyan ember, aki mellettem van. Te örökre mellettem leszel, minden távolság és minden idő ellenére.
Megtettük a lépést. Megszoktuk. Elcsendesedtünk, nem is kiabáltunk már. Felvállaltuk a magányunk és a távollétünk fájdalmát.
Úgy gondolom, csak akkor akarok visszajönni, ha van valaki, akit elveszíthetek. Mert a búcsú előtt mindig ott vannak azok a dolgok, melyek fájdalmassá teszik az elutazást.

Egy ölelésben

ott volt ez erő és a gyengeség; a tél illata, a nyáresték szele, gesztenyék esője, cseresznye- és mandulavirágokkal megszórva. Ott volt a fájdalom és ott volt a békülés; a harc és a béke elsiratása; a könnyezve didergés és a puha melegbe vackolás; a csalás és a szeretet; a vád és a szégyen. Végeredményben benne volt minden, de mégis semmi. Azaz csak egy mosoly, a szájszegletben, ami csak az olyan szerelmesek kiváltsága, akik így tudják ölelni egymást.

Valamikor a távoli jövőben...

- Jössz táncolni?
- Nem szeretek táncolni.
- Régen szerettél.
- Igen.
- És most? Ülünk és nézzük a tüzet?
- Nem szeretem látni. Amikor végleg elalszik, mindig a halál jut eszembe. Beszélgessünk.
- Nem vágyom rá.
- Régen mindig akartál.
- Most is.
- Csak nem velem.
- Tudniillik...
- Értelek.
- Mégis nézed a tüzet.
- Mégis beszélsz velem.
- Akkor táncolunk? Talán tudják a mi számunkat...
- Nem akarom. Elég, ha mi érezzük a dallamát.
- Gondolod?
- Hiszem.

"... a helyér', ahol mindig szól a nóta"

Furcsa érzés itthagyni nagyon
megint egy évet egy pécsi padon.

De nekem csak ott van az igazi otthon,
ahol a város idéz engem ezernyi ponton.

És érzem a régi nyáresték illatát,
Futok is haza - már vár pár jóbarát.

Mert régről fog szólni minden idővel:
senki sem felejti hol és hogyan nőtt fel.

Évek múlva majd az Örök Várost is elhagyom,
és fájni fog, hogy a szívem itt ül egy padon.

"Jól van, megcsináltad, te álmodozós szerény..."

No lett egy ilyen is. Bár egy állvánnyal, több nyerssel, idővel és helyszínnel többet tudtam volna kezdeni, de végülis mindenben az a szép, hogy nem tökéletes...

http://www.youtube.com/watch?v=UVbChxop378

--------------------------------------------------------------------------------

No meg lett egy ilyen is, szintén ajka-pécs vonalú emberkéktől. Valószínűleg ez nagyobb hasznára lesz a társadalomnak, szóval terjeszteni, hallgatni és élvezni tessék!!

http://www.youtube.com/watch?v=yJxRC39eE44

"A vers mindig megvigasztal engem, a dal meg tudja, mitől fáj..."

Érdekes, hogy a legnagyobb fogadalmak mindig akkor születnek meg a fejében, amikor a szíve pár emelettel hirtelen lejjebb csúszik. Ugyanis ezekben a nagy felismerések korszakában ráböbben, hogy nem tudja megérinteni őket. Úgy siklanak ki a kezei közül, olyan fájdalmasan, hogy komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy vajon egyáltalán megérintett-e valaha is valakit úgy igazán. Szívből.
És most érzi, már megint érzi, hogy miért szenvedett Tonio: hogy ő kívül esik az Érinthetetleneken, s ők kívül esnek rajta. Sokszor töpreng azon, hogy valóban abból áll-e a világ, hogy senki nem érti, miért sír az öreg király. Végül is ezekben a pillanatokban arra jut, hogy igen: ennyi ez az egész.
Már csak az van hátra: az a kellő elhatározás, amire - tudja jól - sohasem lesz képes. Mert minden mozdulatban ott lesznek Ők, ott lesznek és elevenen élnek majd és táncolnak, hogy átvérezhesse a szív a hiányukat. Akkor pedig el fog veszni minden eskü, az összes elv dugába dől majd, és ismét kénytelen lesz önmagát taposva megalázni a benne élő csöpp kis szélmalomharcot vívót.
És miért van, hogy ami neki fontos, a másiknak miért nem az, s hogy nem vette észre mindezt az évek folyamán, csak abban az egy utolsó mocskos pillanatban, amikor minden összedőlt benne, amit - úgy tűnik - csak egyedül épített fel.
Okolhatna mást is a kapcsolatok szerencsétlen végkifejlete miatt, de tudja nagyon jól, hogy ez csakis az ő hibája, egyedül az övé. Mert törvényszerű, hogy az Érinthetetlenek számára ő csak egy lesz a sok közül. Mégis. Valahogy mégis neki azok a csodás emberek jelentik az életet, akiknek ő soha semmit nem számított.

"Mondom, hogy nem fáj, pedig seb..."

Végülis elveszik majd minden belőled,
ami a vérlökőben még benne maradt,
Maradna díszben a szív; de nélküled
a fűző leesik a fáradt test alatt.

A múló nap segíteni fog
elhagyni rejtett foszlányaid,
ne öltöztesd, ami már elfogy;
egy álmodó csak becsapja vágyait.

S talán elfogyott a vágy is,
ami annyira hajtott érted,
nem éri meg a misét Párizs;
múlik a kötődés, az a nagyon féltett.

És amikor már egymás arcára
sem emlékszünk, megélt lesz majd életünk
(visszatérő kósza illatok dacára),
mert végre végleg mindent elvesztettünk.

"Mert mindenkinek tetszik az a nagyon szép rész benne, hogy úgy játssz a szívemmel, mintha nem is lenne benne semmi sem, csak üresen állna..."

És most csináljunk úgy, szépen kérlek,
mintha nem fertőződött volna még meg
az a jelként vöröslő seb ott bennünk.

Mintha minden, minden úgy lett volna,
ahogy a tompa éberségre rá van róva
az a jól elképzelt, siklott életünk.

Most ölelhetnél egyszer - úgy igazán,
hogy el is higgyem: nem csak lazán
kötözöd azokat a kávéházi csomókat.

Most az egyszer játszhatnánk együtt,
hogy ez a kétfelé ágazó megnyűtt
ösvény egymásba tereli a dolgokat.