1890

Mondd, ismered-e a csöppnyi teret,
Ahol fák ölelnek egy feszületet?

Jártál-e már e békés szegleten,
Amerre múlt századok lábnyoma pihen?

Búsultál-e az entekkel egy alkonyon,
Itthagytad-e szíved egy fájó hajnalon?

Éreztél-e őserőt a fáink körében,
Könnyeztél-e az éden langyos szelében?

Néztél már fel a lombokra, merengve:
Miért vagy oly picin a világra teremtve?

Akartad-e tudni, miért neveltek hét entet,
Hogy búsan öleljenek egy keresztet?

Mechiat Zina: Reggel

Nos, igen, sajnos nesze neked, Utcazene, már tudom, hogy azért nagyon hiányzott a Sörpince előtt olvasgatott FÉL (Fiatal Értékteremtő Lap). Tesó azért hozott, muszáj is ideírnom a fent említett értékteremtőt és művét.

Mechiat Zina: Reggel

"Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban."


...meg amikor eljátszottuk azt a Radnóti
verset.
(De te nem indultál el a mérföldkövek
között a sárban, csak álltál ott, meg véresre
csókoltad a számat.)

Aztán belekarcoltad szemhéjamba a
titkodat.
Azóta nézed, ahogy alszom.
Ha átszűrődik a fény a csipkefüggönyön,
nyugovóra simítod a ráncot a szemem
fölött, és elmeséled, hogyan raktál két
pénzérmét a nagymamád szemhéjaira.
Szeretem a reggeleket.

ÁKOS

Sajtóbelépő.
Mert megtehetem.

Van egy fa,

ahol fekszik egy ember.

Tanmese

Van egy történet a békáról és a skorpióról.

A skorpió át akart jutni a folyó másik oldalára, de híd híján ez lehetetlen volt, mivel úszni sem tudott. Egyszercsak megpillantotta a békát, és ezt mondta:
- Béka, kérlek, vigyél át a folyó túloldalára a hátadon!
- Dehogy viszlek, hát megmarsz és meghalok! - mondta a béka.
- Miért marnálak meg, hisz akkor mindketten elsüllyedünk.
A béka elgondolkodott ezen és végül beleegyezett a dologba. Felvette a skorpiót a hátára és már félúton tartottak, amikor a skorpió hirtelen megcsípte.
- De hát miért tetted ezt? - kérdezte a béka - Most mindketten meghalunk!
Erre a skorpió:
- Sajnálom. Ilyen a természetem.
És mindketten elmerültek a habokban.

Néha elgondolkodom, hogy mindannyian békák vagyunk, mert olyan vakon hiszünk szinte bárkinek; nem akarjuk elhinni, hogy vannak a világon olyanok, akik hazudnak. Olyanok, akik bántanak. Te és én. Szerencsétlen reménykedők.
Viszont skorpiók is vagyunk, mert soha senki nem adja fel önmagát, bármilyen is legyen az a belső lény. Mert sosem változik semmi. Mert képtelenek vagyunk változtatni. Itt van bennünk, örökké elpusztíthatatlanul. Bennem, Benned. Szánalmas gyengék.

Hagyjuk

Szóval vannak ezek a húsz-huszonegyedik századi kedves kis találmányok: mindenki elér mindenkit bármikor, bárhol, bárhogyan, stb... Jó dolog. De tényleg. Viszont vannak olyan üzenetek, amiknek igazából nem látom az értelmét, csak egy "épp-gondolok-rád-mert-olyan-kedvem-van"-típusú kedvesség, amire valójában senkinek sincs szüksége. Most minek, de tényleg? Csak arra jók, hogy szegény szerencsétlen nyomorult címzett örüljön magának, hogy gondol rá valaki és újra elkezdjen reménykedni egy hülye üzenet miatt? Felesleges dolog. Csak tönkreteszi az embert. Szóval ezt inkább hagyjuk...

Ott van az a pillanat. Amikor az ember hazaér valahonnan, esetünkben végül is teljesen mindegy, honnan. Útközben hazafele az alvó város kertjei alatt bandukolva azért néhány lassabb, andalgós számot néha meghallgat a napot lezárólag. Utána hazaér. Leveszi a szép cipőjét, leengedi a haját, kibújik a fűzőből, szoknyából. Ilyenkor letesszük az ékszereket, eltűntetjük a sminket, a zuhany alatt lemossuk magunkról az este illatát. Végül ott állunk, csupaszon és magányosan a csöndben, sok szerzett pillanattal és még több elvesztegetettel. Aztán csendben bebújunk az ágyba, amikor még a parfüm érződik a bőrünkön. Mintha megszabadultunk volna minden olyan dologtól, ami pár órával ezelőtt még igazán minket jelentett. Apránként, lassan, de levetkőztünk egy embert. És ott maradt valami, ami igazán, már csak tényleg pár gondolat egy véget nem érő, furcsa bálról és a még hajnalig táncoló emberekről.