Kócos árnyéka már elért a falig
az örökké álmos álmodónak, amíg
a pályaudvar roncsait szelte
a fáradt nap száz apró szeletre.
Alkonyszínben néha várta,
hogy ne legyen bús katonája
messzi helyek seregének,
régmúlt-álmok életének.
Így érkezett a piciny peronra
nemsoká - de már mást álmodva
a széllel járó kőszobor társ.
Csuklóján még ott volt a lánc.
Az álmodó látja, de rohanni
nincs joga. Hátat fordítani
az ő szakadt-íratalan sorsa;
régen sem mert felszállni a vonatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése