Eljött hát a tűzliliomokba és rózsaillatba csavart új évszak. Úgy vártuk, s most végre eljött. Újjászületés.
Ilyenkor minden olyan más: csalóka és hamis boldogság költözik a szívünkbe a melegebb napok közeledtével. Jómagam is így volnék: örülök, de nem tudom, minek. Végigmegyek az utcán és még látom az őszi leveleket a fák alatt. Még itt van. Csak nem veszünk tudomást róla, inkább eltakarjuk amúgy is életre képtelen, vak szemeinket. Gyávaságból szőnyeg alá söpört problémák.
Egyszer álmomból felébredve (pontosabban inkább a REM-időszakból felocsúdva, mivel már évek óta nem álmodom) azt mondtam hangosan magamnak: "Azért fázunk, mert a kőszív nem melegít." Eszembe jutott, hogy oblomov-létünkkel átitatott sárkányfog-vetemény életünk még táncot jár a természet új gyengédségeire évről-évre. Talán.
De mi lesz, ha már hozzászoktunk a májushoz? Ha beáll a stagnálás, újra előjönnek azok a szívcsutkát rágó koboldok, akiket jól lelakatoltunk egy vén ajtó mögé a Dobogó egy mély szegletében. Jönni fognak, mert a zár kulcsa még a nyakunkban van, s ha elveszítjük az újdonság varázsát, ismét kézenfognak és sötét helyekre vezetnek.
Mert ez az élet rendje.
Node addig is, miért ne élvezhetnénk az örök vihar előtti idilli csendet és annak minden, minden megélt léttel átitatott percét? Hát élvezzük! Mert ez a tavasz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése