1
Nem is igazán tudta volna mihez hasonlítani ezt a csodát. Csak ült ott, és csendesen nézte a jelenséget. Arra gondolt, hogy eszébe juthatna már egy ide illő dallam, de az esze már rég átadta magát teljesen a látványnak. Fura, hogy pont ilyenkor nincs egy szép akkord sem – gondolta. Most nincs semmi. Csak ez van. Ez a balkon és ez a város. A hóesés. Amit most lát életében először.
Nem bírt elszakadni az utcai lámpák fényeiben hulló apró pelyhektől. Olyan csodálatos. Olyan ártatlan. Lágyabb, mint az eső; szomorúbb, mint a napfény. Szeretetteljes. Elmosolyodott – mikor mosolygott valaha az időjáráson?
Csakhogy minden varázslat a múltja ellenében vált különlegessé. Folyton ez jár a fejében. Tudja, hogy ezzel megmérgezi a pillanatot, de nem bír tenni ellene. Úgy elbújna a világ elől. A vastagodott ágak és a porcukor-katedrálisok masszája elől. Ezektől a lassan hulló lélek-hópelyhektől menekülne. Mert gyönyörűek –, és mert eddig nem élhette át a szépségüket.
Most viszont már semmi sem számít – hiszen itt van. Itt, a télben. Órákig ült ott talán.
2
Nem is hallotta, hogy kijött utána, csak a lágy érintést érezte a vállán és az arcán az övét.
- Gyönyörű, nemde? – kérdezi tőle.
- Igen. (…) Gyönyörű.
Aztán csak hallgattak, a hó meg csak hullott rendületlenül. Mintha eltökélte volna, hogy ma este beborítja a város összes bűnét.
Aztán elmegy a másik. Egyedül hagyta a párja meleg teste. Most jött csak rá, hogy mennyire átfagyott.
Vissza kéne mennie a hotelszobába, de még ad egy kis időt magának és azoknak a különleges érzéseknek, amiket még azokkal sem osztunk meg, akik a legközelebb állnak hozzánk.
De csendesen visszajött ő. Szó nélkül, gondoskodón ráborított egy meleg takarót. Nem volt csalódott, hogy nincs egyedül. Szüksége van rá: neki csak ő van. Ő, aki most melléül, és forró teát nyújt felé mosolyogva.
Annyi minden van itt, a balkonon. A város a lába alatt, a szerelme a másik székben, és persze élete első igazi tele. Nem tudta, mivel kezdjen. Mert mondani kéne valamit. Később mégis úgy dönt, inkább hallgat. Nem mindig kell elérni ehhez a részhez. Néha elég csak a csend és egy kéz a másikban.
Még sokáig ültek így. A hó esett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése