"A többiektől szép az élet..."

Hát megjöttem, már jó régen, csak vizsga volt volt vizsga hátán meg miegymás. A Pannónia Fesztivál idén is nagyon jó volt, sőt sokkal jobb, mint tavaly. Minimális koncertveszteséggel vittük végig az élet folyását, pár darab étellel és nagyon jó emberekkel. Jujj de jó volt végre egy kis bródys vérrel találkozni no meg együtt örömködni... Felbecsülhetetlen... Néhányszor azért Zozyval úgy éreztük, hogy mi most ott halunk meg az első sorokban, de nem vagyunk mi papírpimpilik, szóval bírtuk a gyűrődést. A Katikát néha megtaláltam - néha nem, Rémót és Tesót is sikerült bekönyörögni a Cseri erdőbe, Grépfiúra és Citromkára pedig már szavak sincsenek. Szeretlek Titeket, fiúk!
Még egy Vakondos örömzene-kiskoncertre is eljutottunk, pedig az nem is volt fesztiválprogram: még túl is teljesítettük magunkat.
Az egész fesztiválon megint a Kispál volt számomra a legeslegnagyobb élmény. Ezen már meg sem lepődöm mondjuk. S mint tudjuk, sajnos fel fog oszlani: "..az életben nincs már több móka...". :( Ezért úgy döntöttem, hogy egy ideig a blogbejegyzéseim Kispál-idézetek lesznek, így tisztelgek valami nagyon nagy előtt.
Képek majd később...

Elmentem

Hát egy Hiperkarma szívszorítással szeretnék elbúcsúzni a még létező világtól, holnap már egy más dimenzió, új időszámítás, örömködés, boldogság, barátok, nemtörődömség és rockzene vár rám. Mert Pannónia Fesztivál - én így szeretlek.

"És mellettem vagy de messze tőlem.
Aki számít, azt te sosem látod.
Aki valamit is akar, az a jóbarátod,
aki megesküszik, hogy jóbarát vagy,
pedig többnek tart, mint egy jóbarátnak.
Az a sumák fajta, az sosem mondja,
csak nevetgél, hogy neki nincsen gondja.
Pedig elevenen eszi meg a penész érted.
Sokra képes, aki szeret téged.
És hiába mondod, hogy sosem kérted.
És hiába mondod, hogy azt nem lehet."

Ja, ezen meg most már gondolkodjon más, mert én már beleőrülök ezen sorok fájó igazi mivoltába.

megintésmégegymégegyésmégegy

Megint ott vagy, én meg itt,
megint valami felszakít,
megint nem bírtam magammal,
még egy üres vers szavakkal...

Megint feladtam, ne szólj meg érte,
megint szenvedek, ez lett a vége.
Megint messzire kellett mennem,
Még egy búcsúzás él bennem...

Megint meg kellett tennem,
megint meg kellett keresnem,
megint hagytam, hogy átjárjál engem,
Még egy emlék lesz kedves vendégem...

Megint hagytam, hogy közel legyen minden,
megint megkaphattam legdrágább kincsem,
megint játszottunk egy ébren álmodást,
Még egy emlékkönyvbe elrakott csalást...

Maradt egy csepp még mindig belőled:
életem apró vérpatakjaiban folyik.
A minap láttam: egy lelket megöltek,
de te csak éld, éld a saját sztorid.

Ne törődj a királlyal - hisz az vagy
magad is. Zokogsz és én is sírnék,
ha találkozik szemünk - de néha felhagy
a csepp - tengerből maradt hajófenék.

Maradt egy csepp még mindig belőled:
néha kiszökne egy-egy éj felén,
a minap láttam: egy lelket megöltek,
Ma nem miattad, de érted haltam én.

Sherlock Holmes

Na ha már lassan készül a 2, akkor épp eljött az ideje pár szót szólni az 1-ről.
Guy Ritchie valójában nem igazán tartozik a kedvenc rendezőim közé, de ezt a filmet jobban megcsinálta, mint bárki tudta volna. A zene annyira holmes-os, hogy már szinte fáj, és mindig a legjobb pillanatokban hangzik fel. A képi világ hiteles, bár a korabeli Angliához képest kissé előrehaladottnak találtam. Különlegesek és éppen a Holmes-történetekbe illőek az elemző és a lassító snittek: bár többszöri nézésre már egy kicsit szájbarágósnak tűnnek. (Node melyik detektívtörténetben nem?)
Az események jók, a történet fordulatos felgöngyölítése is parádés: ez nem egy olyan "elalszom-rajta" film. Mindennek ellenére nekem icipicit szenzációhajhásznak tűnt a mágia belekeverése.
Robert Downey jr.-ra sajnos még mindig nincsenek szavai a magyar nyelvnek.
Említsük meg a legnagyobb kritikát kapott jellegzetességet is: egy teljesen másfajta Sherlock tárul elénk, mind kinézetben, mind jellemben. S újonnan már ő fut Watson után, akinek eszében sincs őt "kedves barát"-nak hívni. Volt szerencsém kemény 20 földi évem során elolvasni valamennyi művet Sir Arthur Conan Doyle munkásságából, és látni valamennyi filmet, sorozatot és feldolgozást a Holmes-körben. Tehát úgy gondoltam, hogy eléggé vaskalaposként ülök be a moziba a saját kis elvárásaimmal. Ennek ellenére nem azt kaptam, amit vártam. Mindazonáltal valahogy mégsem zavar az új felállás, sőt: túlontúl rajongok is érte. Túltúltúl... Dehát jó ez így.

Broken

Képtelen volt visszajátszani az események láncolatát. Csak állt ott, és tudta: sosem lesz képes felidézni a pontos pillanatot, amikor végleg elvesztette. Elvesztette azt, ami még számíthatott valamit.
Mert ott volt, kétségtelenül és megmásíthatatlanul ott volt. Ott volt, és milyen boldog volt!
Csak kesze-kusza fejek botránya volt már a tömeg, csak időtlen pillanat volt már, amit érzett. A könnyek is mást ringattak álomba, a gondolatok is más tájakon járták örök vándorútjukat. Csak a csupasz tény maradt. Elevenül. Égetően.
Mert az a két arc: a legmélyebb porcikáiban járták szerelmes dervistáncukat.
S ott állt ő, a fájóan messzi távolban már a másik férfi karjaiban nevető lánytól. Soha ilyen szépnek még nem látta, soha nem érzett így iránta. Csak most. Hasítóan. Görcsösen. Elveszettül.
Csak állt és tudta: a szeptember emléke nem fogja őt visszahozni. Olyan más volt ma. Erős, gyönyörű jelenés és óvó karokba bújó tünemény. Annyira más. A Másik oldalán.
Megfordult, és örök időkre eltűnt az arctalan tömeg homályában. Mert bármit elviselt. De azt a szívdobogásra járó őrült-boldog táncot… Azt nem.

A Zene

Bizonyára mindenki hallotta már azt a számot, amitől kirázta a hideg, amitől kékebb az ég, ami miatt szerelembe esünk, amitől a mienk, csakis a mienk ez az egész nagyvilág. Nekem is megvan A Zene, Neked is. Az élet egyik leggyönyörűbb pillanata, ha úgy alszol el, hogy bekapcsolva marad a lejátszó, és te arra ébredsz, hogy elmosolyodtál álmodban a kedvenc szám hallatán...