Képtelen volt visszajátszani az események láncolatát. Csak állt ott, és tudta: sosem lesz képes felidézni a pontos pillanatot, amikor végleg elvesztette. Elvesztette azt, ami még számíthatott valamit.
Mert ott volt, kétségtelenül és megmásíthatatlanul ott volt. Ott volt, és milyen boldog volt!
Csak kesze-kusza fejek botránya volt már a tömeg, csak időtlen pillanat volt már, amit érzett. A könnyek is mást ringattak álomba, a gondolatok is más tájakon járták örök vándorútjukat. Csak a csupasz tény maradt. Elevenül. Égetően.
Mert az a két arc: a legmélyebb porcikáiban járták szerelmes dervistáncukat.
S ott állt ő, a fájóan messzi távolban már a másik férfi karjaiban nevető lánytól. Soha ilyen szépnek még nem látta, soha nem érzett így iránta. Csak most. Hasítóan. Görcsösen. Elveszettül.
Csak állt és tudta: a szeptember emléke nem fogja őt visszahozni. Olyan más volt ma. Erős, gyönyörű jelenés és óvó karokba bújó tünemény. Annyira más. A Másik oldalán.
Megfordult, és örök időkre eltűnt az arctalan tömeg homályában. Mert bármit elviselt. De azt a szívdobogásra járó őrült-boldog táncot… Azt nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése