Érdekes, hogy a legnagyobb fogadalmak mindig akkor születnek meg a fejében, amikor a szíve pár emelettel hirtelen lejjebb csúszik. Ugyanis ezekben a nagy felismerések korszakában ráböbben, hogy nem tudja megérinteni őket. Úgy siklanak ki a kezei közül, olyan fájdalmasan, hogy komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy vajon egyáltalán megérintett-e valaha is valakit úgy igazán. Szívből.
És most érzi, már megint érzi, hogy miért szenvedett Tonio: hogy ő kívül esik az Érinthetetleneken, s ők kívül esnek rajta. Sokszor töpreng azon, hogy valóban abból áll-e a világ, hogy senki nem érti, miért sír az öreg király. Végül is ezekben a pillanatokban arra jut, hogy igen: ennyi ez az egész.
Már csak az van hátra: az a kellő elhatározás, amire - tudja jól - sohasem lesz képes. Mert minden mozdulatban ott lesznek Ők, ott lesznek és elevenen élnek majd és táncolnak, hogy átvérezhesse a szív a hiányukat. Akkor pedig el fog veszni minden eskü, az összes elv dugába dől majd, és ismét kénytelen lesz önmagát taposva megalázni a benne élő csöpp kis szélmalomharcot vívót.
És miért van, hogy ami neki fontos, a másiknak miért nem az, s hogy nem vette észre mindezt az évek folyamán, csak abban az egy utolsó mocskos pillanatban, amikor minden összedőlt benne, amit - úgy tűnik - csak egyedül épített fel.
Okolhatna mást is a kapcsolatok szerencsétlen végkifejlete miatt, de tudja nagyon jól, hogy ez csakis az ő hibája, egyedül az övé. Mert törvényszerű, hogy az Érinthetetlenek számára ő csak egy lesz a sok közül. Mégis. Valahogy mégis neki azok a csodás emberek jelentik az életet, akiknek ő soha semmit nem számított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése