Tudod, az fáj a legjobban, hogy az embernek tényleg el kell mennie nagyon messzire ahhoz, hogy tudja, mitől is magányos. Pár éve itt voltunk egymásnak, megkaptam az élettől mindazt, amire egy ember vágyhat: egy igaz barátot. Amikor elmentél nyugatnak, egyedül maradtam. Nélküled elvesztem és senki voltam - nem volt már támaszom, aki elmondta volna, hogyan kell helyesen élni. Nem tudtam hozzád futni, bár mindig számíthattam rád.
Azt hiszem, tényleg messze mentünk, tényleg hosszú időre. Talán örökre. Biztosan tudom, hogy el is csöndesedtünk. Te is, én is, sokszor megkérdeztük magunktól a visszatérés jogosultságát. Azt hiszem, rájöttem, hogy számomra nem megnyugtató az, hogy már senki nem hagyhat magamra. Ez szomorú. Azt akarom, hogy magamra hagyhassanak, mert az azt jelenti, hogy van olyan ember, aki mellettem van. Te örökre mellettem leszel, minden távolság és minden idő ellenére.
Megtettük a lépést. Megszoktuk. Elcsendesedtünk, nem is kiabáltunk már. Felvállaltuk a magányunk és a távollétünk fájdalmát.
Úgy gondolom, csak akkor akarok visszajönni, ha van valaki, akit elveszíthetek. Mert a búcsú előtt mindig ott vannak azok a dolgok, melyek fájdalmassá teszik az elutazást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése