Ma éppen hazafele slattyogtam az MTV-ből a csillagos éjszaka hózivatarában, amikor észrevettem, hogy Pécs városa éppen olyan, mint Moszkva. Pontosabban mondva nekem ez jutott eszembe róla. (Bakancslista-bejegyzés: egyszer elmenni Moszkvába.) A további gondolatok pedig csak hömbölögtek, mint kavics a folyóban. Ím.
A Mesterre gondoltam és arra, hogy miért ő volt az egyetlen ember, aki képes volt hinni. Már B. idejében is ilyen kiégett volt a világ? Senki más? Senki nem akart Ha-Nocri-val sétálni a holdsugárösvényen? Egyedül Pilátus? Bár szerény lelkemnek mindig is Woland lesz a kulcsok kulcsa (és rajongunk Azazello és Behemót iránt), szánalmasnak érzem, hogy a Mestert így egyedül hagyta a világ. Azt hiszem, igen, hogy mi hagytuk őt egyedül. Szép az, ha az ember azért hisz, mert a szíve súgja, nem pedig azért, mert mást nem tehet.
Azt hiszem, mindannyian egy kősivatagban élünk, megváltásra várva. Kár, hogy már Woland sem (!) hozza el számunkra sem a Mestert, sem a holdsugárösvényt.
"De jaj, sohasem sikerült elindulnia a holdsugárösvényen, és senki sem lép oda hozzá." /Bulgakov: A Mester és Margarita/
Mégis, addig élek, amíg hiszek. Én hiszem, hogy egyszer mindenki elindulhat egy útra Ha-Nocri-val. Ha nem ezt hinném, nem élnék.
Amikor hazaértem, még mindig esett a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése