Rajzok régről

Levéltöredék barátnémhoz

Félreértés ne essék! Nem kívánok én sem Berzsenyi, sem Choderlos de Laclos nyomán ténferegni. Valójában sem jogom, sem tehetségem nincs ily nagy babérokra törni.
Mégis van egy-két el nem hanyagolható gondolatfoszlányocska, melyek publicitást igényelnek. Nostehát:
"Szia,
Igen, igazad van. Bocsánatot kértél. Csak lehet, hogy nem abból áll az élet, hogy te vagy a ..., bocs, ilyen vagy, sajnálod és az emberekben ezzel a megbocsájtás generálódik. Egy szóval nem lehet helyrehozni mindent.
Nem sértődtem meg, nem szokásom a gyermeteg gondolkodás, viszont szokásommá vált a fájdalom érzése. Sajnálom, ez fájt, a körülményeket tekintve.
Nem írtam. Igen, nem írtam. ("Tudom, mit fogsz mondani. Azt, hogy hitszegő vagyok...") Nem írtam, mert nem tudtam. Mert nem akartam. Mert nem volt kedvem. Nem baj. Nem akarom, hogy tudd. Nem értenéd meg. Azt hiszem, most azt gondolod, hogy persze, nem írom le. Nem mondom el. Úgy érzem, az a baj, hogy nem ismersz eléggé. Hogy nem hiszel nekem. Hogy nem tudod, mi miért történik velem. Fogalmad sincs annak a mélységéről, amit érzek. Egyszerűen sosem leszel azon a hullámhosszon.
Rá kellett jönnöm (persze egy kis segítséggel), hogy csak rajtam múlik minden, senki máson. És majd egyszer talpra fogok állni. Magamtól. Úgy, ahogy kell.
(...) Mert semmi sem változik. Ezt jegyezd meg. Semmi.
Konklúzióként annyit, hogy senkit sem keresek. Mert nincs időm rá. Nem, ez nem igaz. Van időm. Szubjektív, megélt időm nincs. Nincs se időm, se erőm veszekedni. Nincs szükségem megváltókra.
Sajnálom, hogy nem tudok és soha nem is tudtam olyan barátnőd lenni, mint amilyennek te engem hittél. Leginkább azt sajnálom, hogy soha nem tudtam/mertem megmutatni az igazi arcomat.
Sajnálom."

Domboldali mítosz

Egy gyönyörű domboldalon láttam meg a napvilágot. Egy domboldal ócska kis mélyedésében: annyira apró. Egy ember épp elfér benne magzatpózban. Apró, köves és gazos, nekem mégis az otthonom, az édes otthonom, amely szívet tépő magányba zárja az alkonyt. Egy csöppnyi kis tér a létből, egy falatka a világból, egy éden a szerelemből. Megszelidíthetetlen természet. A hely, ahol bárki szívesen halna meg.
Itt nőttem fel. Csodálatos vadvirág voltam, aki szíve szerint serdült. Növesztettem leveleket, melyek ragyogó zöldben verték vissza a napnak sugarát, éjszakánként pedig méregzöld csillogással ölelték át a köveket, testvéreiket. Néha virágot is növesztettem: apró kis fehér virágokat. Ha egy utazó vándor arra járt, letaposta levelemet, letépte virágomat, hogy az út porába dobhassa. De vadvirág-száram megmaradt, s örült, mert új életet kezdhetett: tiszta lappal gondozhatta féregtől mentes új hajtásait. Erősebb lettem minden alkalommal. Nappalonként ellenálltam a szélnek, esőnek, vízmosásnak, éjjel a csillagok végtelenbe fúló magányában oldódott csöppnyi szívem dobogása.
Egy nap azonban meghaltam.
Láttam, ahogy közeledik. Tudtam, hogy ő egy velem és testvéreimmel. Láttam, hogy szemével simogatja a fűszálakat és köveket, ahogyan áldott kezei a rögöket érintik. Tökéletesen beleillet az álombéli domboldalba, annak pedig piciny mélyedésébe. Nem akarta megbontani a körforgást, nem akarta elvenni az életemet. Mégis megtette. Én pedig akartam. Teljes szívemből jövő imával könyörögtem azért, hogy öljön meg.
Alkonyatkor történt. Különös, hogy az utolsó dolog, amit láttam az volt, amit az életben a legjobban szerettem. Naplemente. Bizonyára ez is az ő szeretetéből fakadt. A lány letépett. Kiszakította immáron tőle gyenge száram az ősi földből, ellopott testvéreimtől, elvitt a megszentelt mélyedésből, engedve a régi mítoszok rég elfelejtett sorainak. Különös, hogy nem fájt, hogy meghaltam. Csak ölelő kezeinek melegét éreztem. Halálom enyhítette elszakadásom fájdalmát, és a lányét is. Boldog voltam, hogy szeretett. Boldog voltam, hogy szeretetből ölt meg, s vitt magával, és boldog voltam, mert szerethettem. Gyönyörű pillanat volt.
S így múlt el a legnemesebb vadvirág: az ősi mítosz hívó szavára, az alkony rekviemére, testvérek gyászolására, nem az út porában: ölelő karokban; amikor az első őszi rózsa szárba szökött új mesék ígéretében.
A lány pedig? Sokszor magányos és útja bánattal van kikövezve. De a lelke mélyén mégis szól az ősi mítosz. Mert egy vadvirág egyszer szerette. Egyszer régen. Naplementén.

Vers a buszról II.

A Sarkcsillag sem olyan már, mint régen
Elveszített valamit: magány az üres térben.

A fűz sem bólint már rá kanonizálva
Az önpusztításra, mely sorsunk sajátja.

Már a nap sem süt, ha rám vetül fénye,
Vadvirág-különcnek nem jár az eszménye.

Már téged sem látlak, pedig folyton kereslek.
Már magamat sem látom, mert örökké elveszek.

Vers a buszról

Már nem az évszakok írják
Szívembe az őszt és a telet,
Már nem fáj az sem, ha
Hideg tél tépi a falevelet.

Már nem szomjazom a macskaköveket,
Melyeket egykor miattad róttam,
Már rég nem érzem nyarunkat,
Hogyha boldog miattad voltam.

Már nem értem indul a busz,
Már a táj sem ismerős,
Már rég elszakadtam időben,
Már az esőért sem vagyok felelős.

Már rég nem remélem a tavaszt,
Ami mindig nélküled jön el,
Már rég nem szomjazom diófáim.
Most más szelek korszaka jön el.

Már rég ülök nélküled
Karó után kutatva létemben.
Már rég várok megváltásodra.
Mindig egyedül. Mindig szüntelen.

Már rég nem vagyunk azok,
Akik egykor megismerték egymást.
Elváltak az utak. A messzire
Utazónak tűrni kell a fájást.

Léted csak gyötör engem,
És én gyötörlek létemmel.
Kettős e játék; fájdalom csak nekem
Jár. A te lelked egy a sértetlennel.

Már rég nem fáj a szél,
Már rég nem mosolygok a napra,
Már mások az óráim nélküled.
Diófáim csak nőnek, napról-napra.

Már nem az évszakok írják
Szívembe az őszt és a telet.
Már nem fáj, ha zord hóesés
Tépi le az utolsó falevelet.

Elveszett

egy óra a mai napomból, amivel magamnak sem tudok elszámolni. Felkeltem, és egyszercsak már nem volt meg. Hogy hol voltam, mit csináltam, az számomra is rejtély maradt. Meglehet, hogy ez a nap a fogalmatlankodás jegyében fog eltelni. Vagy éppen hét. Vagy az év, talán az élet. Mindenesetre eléggé viccesen kezdi elveszíteni az uralmat az ép elméje felett az ember, ha jól belegondolunk. Más szempontból persze ijesztő is lehet, egyelőre csak próbáljuk pótolni hiányosságainkat, felvenni az elejtett szálakat, megpróbálni észnél lenni, és újrakapcsolódni ahhoz a bizonyos körforgáshoz. A folyamatos koncentráció a lényeg, nomeg persze nem szabad egyedül maradni, mert a csukott ajtó mögött senki sem hallja, ha segítségért kiáltasz. Utána meg már tulajdonképpen teljesen mindegy. Ha jól belegondolok - ami jelenlegi állapotomat tekintve igazán nagy szó -, valójában már most is teljesen mindegy.

Találkozás

Ma (vagyis már tegnap) ballagtam hazafele a boltból, ami egy igazán egyszerű művelet, ha nem Pécsett lakik az ember. Így viszont - jobb híján - meg kell elégedni azzal, hogy ezer meg ezer közlekedési lámpa áll a nyomorult gyalogosok útjában. Éppen zöldre váltott a lámpa, amikor a szemem sarkából észrevettem valamit. A mellettem álló néni nem indult el a jelzésre, hanem csomagjait a földön hagyva várt. Átértem az úton, és vártam. Bevártam a nénit. Hirtelen jött ötlettől vezérelve megszólítottam, és megkérdeztem, hogy vihetem-e a csomagjait. Megköszönte, és elfogadta a segítségemet. Köztünk legyen szólva: nem vagyok egy gyenge ember, de majdnem megszakadtam, mire a lakásáig elértünk, pedig nem lakott messze. Útközben természetesen beszélgettem vele (minden második mondata az volt, hogy milyen kedves vagyok, amitől én csak zavarban éreztem magam, így próbáltam valami más témába terelni a beszélgetés medrét.) Meséltem neki az egyetemről, arról, hogy mit tanulok, arról, hogy milyen az albérletem. Ő is mesélt nekem. Elmesélte, hogy volt egy lánya, akinek meghalt a férje. Elmesélte, hogy évek múlva a lánya is meghalt. Elmesélte, hogy annyira szerettett volna egy unokát, de sajnos ez nem adatott meg neki. Elmesélte, hogy a férje is meghalt, így immáron egyedül él. Egyedül van ezen a világon. Nincs neki senkije.
Segítettem neki egészen az ajtójáig, utána megmutatta a lakását. Gyönyörűszép antik bútorokkal volt tele az összes szoba, mindenhol régi fényképek. Az ablakból a székesegyházat láttam. Igazán kedves kis otthon volt.
Amikor elbúcsúztam - szintén hirtelen ötlettől vezérelve - megadtam neki a számomat, és kértem, hogy ha bármikor bármi gondja akad, vagy be kell vásárolni, hívjon fel, szívesen segítek neki.
Hazafele nagyon sok dolog eszembe jutott. Az első az volt, hogy mennyire szép lehetett ez a néni húsz évesen. És az, hogy biztosan nem így képzelte el a sorsát. Ő egyedül él, minden a porba hullott, ami csak az életet jelentette számára. Szégyelltem magam, mert a saját problémáim annyira de annyira kicsinek tűntek az övéi mellett. Annyira jelentéktelennek. Furcsa, hogy egy idegennek így kiadja magát 20 perc alatt az ember, de úgy gondolom, hogy mégsem az. Mert valahol éreztem, hogy a néni összes fájdalmának csak egy töredékét hallottam. Annyira elvarázsolt ez a találkozás, hogy azóta is csak rá gondolok.
Bárcsak lenne egy unokája.
Úgy szeretném, ha boldog lenne.
Szívből szeretném.