Van, hogy a sötét szobában éjjel
döbbensz rá egy kis történet közben,
hogy a ma is elment, meg sem próbáltad
már megélni vagy legalább kicsit
létezni egy adott sorban.
Meg hogy mért mosolyogsz,
miközben széttépik az arcod.
Csörög, de most hagyj: kinnt
sincs más, csak tócsák és kövek;
meg pár darabka belőlem valamerre,
ha tetszik, összeszedem.
Aztán éjjel mindig álmodok valamit,
sosem tudom befejezni;
csak hajnalban fogok rá értelmet,
hogy ne kelljen felállnom.
Vagy talán szép lenne máshol lenni
néha, egy tetőn például,
csak továbbülnék, ha alkonyul.
De nem látom,
mi értelme lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése