Csak futott, futott, tudta már, hogy mi felé: nincs megállás, csak hazaérkezés; amint lehet. Tudta, hogy mi következik: tudta nagyon jól, hogy most elkapják és azt kérdezik tőle, ki is ő. Nem fájt neki már semmi, meg kellett tennie. Elég kis ára van a boldogságnak. Néhány ütés az arcra: nem számít. Nem igazán. Mindahhoz, amit majd visszakap. És most itt áll: megkötözött kézzel, vér íze a szájában, tompa zsongás a fülében, szédülés és hányinger. Mégis felnéz és követeli őt. Követeli, hogy itt legyen. Hogy láthassa. Csak egy pillanatra. Ha mégsem sikerülne, akkor is akar egy pillanatot. Az életét odaadná érte. Sír, és észre sem veszi, véresre dörzsölte a kötél a kezét. Térdre kényszerítették, de nem vesz róla tudomást. Csak zokog és ordít őérte. Látni akarja. Érezni.
S végül ráállnak: láthatja. Gyomorforgató várakozással térdeli a port, de végül is hiába: nem ő jön. Tudja, hogy ez az ember nem ő. Ezt ordítja, követeli az igazit. Követeli, ami neki jár. Akarja. Pár ütéssel ez is kivívható. És itt áll most már ő: tisztán és üdén; a mocskos, véres, zokogó lány elé magasodik. Pont így emlékezett rá. Órákig figyelhetné… egy percnek tűnne. Mindig elfelejti minden egyes vonását, hiába próbálkozna felidézni őket. De őt magát sosem felejtené el. Sosem felejtené el a férfit, akit szeretett. Furcsa, mégis valahogyan otthonos látni a rideg arcot, amely még nem ismeri a titkot. Aki nem tudja a múltat, nem érti a hisztérikus zokogást. Aki még boldogtalan. Áll, de nem érti, miért kéri a lány, hogy érintse meg. Nem tudja, mit kaphat vissza. De megteszi.
És most már mindent ért, tudja az első csókot, a sétákat, a szenvedést, az önmagukkal való harcot, felismeri a tükörképet, vágyja az összebújást, akarja a szeretetet. Már tudja: egymáshoz tartoztak, tartoznak, és fognak is.
Térdre borul és sírva öleli szerelmét. Már nincs semmi, amit meg kéne tenni. Már minden rég elvégeztetett. Ma csak fel kell dolgozni, hogy már készen állnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése