„Nincs értelme ennek az egésznek” – mondaná most magában mindkettő. Igazából nem sok szép dolog hangozhat el két ember között, akik fájnak egymásnak. Nem nagyon van már mit mondani pár üdvözlő közhelyen kívül. Két fél, egyedül egy visszhangos bálteremben, üres élettel. A férfi mégis azt hajtogatja, jó az élete. A nő nem tud mást; ismétel. A férfi nem hisz neki.
Mert évekkel ezelőtt volt egy keretek nélküli, zabolázatlan nyár. Nem a szeretet, a szex, a kis igazságok, a játék vagy az együtt töltött idő tette különlegessé. Csak az összetartozás. Más semmi. S idővel ez tette ugyanígy félelmetessé.
Nemsokára vége lesz, és már csak emlékképek maradnak a kényszerpárbeszédből. Az estének vége, az ajtók bezáródnak. A nő csak a zakó gallérját fogja két ujja között. Már csak ennyi maradt, amit ma meg kell tenni. Már csak pár emléket kéne szépen, sorjában visszacsempészni a vörös falak közé.
Hiszen ott nem volt hazugság vagy félelem. Egy külön világban, külön időszámításban léteztek. Társadalom nélkül. Minden nélkül tartotta őt a férfi a karjaiban.
A férfi azt kéri, írjon. Mintha fájna neki valami. De csak mintha. A férfi tudni szeretné, mi zajlik a nőben. A nő úgy gondolja, hazudik; és úgy érzi, írnia kell. De sosem teszi majd meg.
És ez így van jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése