No problem, brother...
Mindenki megnyugodhat, megvan az epilóg.
Megvan a túlélés.
Éééés, kezdjük is: 2X14. Let's move it!!:)
Warning!
2010. október 5., kedd
2010. október 4., hétfő
2010. október 3., vasárnap
Egy különleges ember margójára
Megsiratlak. Megsiratlak, édes szörnyem, mert mindent feláldoztál önmagadért. Mert nem tudtál szeretni. Megsiratlak, mert öltél.
Megsiratlak, mert el kellett menned nagyon messzire, és te nem tudtál másokkal élni, így most egyedül kell meghalnod. Mert túl fontos volt minden ahhoz, hogy észrevedd: az igazán fontos dolgok már elmentek. Elvesztettél mindent és te nem tudtál róla.
Megsiratlak, mert egy mocskos, szánalmas, hataloméhes, magamentő önimádó vagy. Mert nem jöttél rá, hogy már nem kell játszani, csak tiszta lappal kezdeni.
Mert mindig számító és hideg voltál. Mert a földi dolgok érdekeltek.
Sajnállak, mert nem tudtál megbékélni.
Mert rossz ember vagy. És mert még sokat kell tenned ahhoz, hogy felállhass arról a padról. Mert gyáva és gyenge vagy. Elfutsz. (Befogadlak.)
És megsiratlak még azért is, mert nem hiszem, hogy megérdemled a bocsánatot. És nem tudom, mikor jön el az idő, hogy méltó lehess rá.
Egyedül maradtál.
Már nem tudsz bántani senkit. Harcolhatsz magadban.
Remélem, egyszer kijutsz majd te is, kedves szörnyem. Én ebben hiszek. Mert csak te maradtál, nekem pedig csak te számítottál. De elbuktál. És megmutattad, hogy olyan vagyok, mint te. Vagy kevesebb.
Remélem, hamar vége lesz. Nem akarom, hogy szenvedj. Megrekedtél, de már jó úton haladsz. Tudod, hogy semmit nem érsz. Ez nem rossz. Csak egy szükséges elismerés. Te nem lehetsz jó. Én sem.
Remélem megtanulsz szeretni, kedves szörnyem. Akkor nekem is menni fog.
Most menj! Sok dolgod van még. Hosszú még az út. Nagyon hosszú.
Meg kell halnod. Megint. Újra és újra.
Hogy megbékélj magaddal.
Hogy végre különleges lehess.
Szeretlek.
Megsiratlak, mert el kellett menned nagyon messzire, és te nem tudtál másokkal élni, így most egyedül kell meghalnod. Mert túl fontos volt minden ahhoz, hogy észrevedd: az igazán fontos dolgok már elmentek. Elvesztettél mindent és te nem tudtál róla.
Megsiratlak, mert egy mocskos, szánalmas, hataloméhes, magamentő önimádó vagy. Mert nem jöttél rá, hogy már nem kell játszani, csak tiszta lappal kezdeni.
Mert mindig számító és hideg voltál. Mert a földi dolgok érdekeltek.
Sajnállak, mert nem tudtál megbékélni.
Mert rossz ember vagy. És mert még sokat kell tenned ahhoz, hogy felállhass arról a padról. Mert gyáva és gyenge vagy. Elfutsz. (Befogadlak.)
És megsiratlak még azért is, mert nem hiszem, hogy megérdemled a bocsánatot. És nem tudom, mikor jön el az idő, hogy méltó lehess rá.
Egyedül maradtál.
Már nem tudsz bántani senkit. Harcolhatsz magadban.
Remélem, egyszer kijutsz majd te is, kedves szörnyem. Én ebben hiszek. Mert csak te maradtál, nekem pedig csak te számítottál. De elbuktál. És megmutattad, hogy olyan vagyok, mint te. Vagy kevesebb.
Remélem, hamar vége lesz. Nem akarom, hogy szenvedj. Megrekedtél, de már jó úton haladsz. Tudod, hogy semmit nem érsz. Ez nem rossz. Csak egy szükséges elismerés. Te nem lehetsz jó. Én sem.
Remélem megtanulsz szeretni, kedves szörnyem. Akkor nekem is menni fog.
Most menj! Sok dolgod van még. Hosszú még az út. Nagyon hosszú.
Meg kell halnod. Megint. Újra és újra.
Hogy megbékélj magaddal.
Hogy végre különleges lehess.
Szeretlek.
2010. október 2., szombat
Játék
Csinálhatnánk kis képzelt dolgokat,
Meg képeket is hozzá:
hogy egy bolond okosan bólogat,
visszanő egy amputált kéz,
hogy szeretet nélkül szabad ölni,
érzelmekkel közösülni,
hogy a szerelmed sosem feled,
valakit erőszakkal műtöttek meg.
hogy nem temettük el a nagyapám,
hogy diófa nő minden egyes utcán.
És akkor majd megmutatjuk
másoknak a mi kis albumunk,
és szomorúak lesznek bizonyára,
mert tudják:
mi enélkül meghalunk.
Meg képeket is hozzá:
hogy egy bolond okosan bólogat,
visszanő egy amputált kéz,
hogy szeretet nélkül szabad ölni,
érzelmekkel közösülni,
hogy a szerelmed sosem feled,
valakit erőszakkal műtöttek meg.
hogy nem temettük el a nagyapám,
hogy diófa nő minden egyes utcán.
És akkor majd megmutatjuk
másoknak a mi kis albumunk,
és szomorúak lesznek bizonyára,
mert tudják:
mi enélkül meghalunk.
De jó lenne, ha ülne itt valaki a széken,
fontos és érdekes emberek mondanák szépen
egy rejtély végét, „szeretlek”-et és titkokat,
vagy hogy az életed miért téged fojtogat.
Mert leghátul nincsenek foltok, ezt jegyezd meg,
és hős csak az maradhat, aki sebekkel felel meg,
ha utána összefutna veled. Vagy épp egy rossz fotón
találkoztunk néha fájón, gondolkodón.
Meg ott a tóparton (emlékszel-e még?),
a lépcsőről néztük a tükör vizét.
És ezer kis titkot beszéltünk mi meg;
de most látod: egy székkel csevegek.
fontos és érdekes emberek mondanák szépen
egy rejtély végét, „szeretlek”-et és titkokat,
vagy hogy az életed miért téged fojtogat.
Mert leghátul nincsenek foltok, ezt jegyezd meg,
és hős csak az maradhat, aki sebekkel felel meg,
ha utána összefutna veled. Vagy épp egy rossz fotón
találkoztunk néha fájón, gondolkodón.
Meg ott a tóparton (emlékszel-e még?),
a lépcsőről néztük a tükör vizét.
És ezer kis titkot beszéltünk mi meg;
de most látod: egy székkel csevegek.
2010. október 1., péntek
ésezígyvanjól.
„Nincs értelme ennek az egésznek” – mondaná most magában mindkettő. Igazából nem sok szép dolog hangozhat el két ember között, akik fájnak egymásnak. Nem nagyon van már mit mondani pár üdvözlő közhelyen kívül. Két fél, egyedül egy visszhangos bálteremben, üres élettel. A férfi mégis azt hajtogatja, jó az élete. A nő nem tud mást; ismétel. A férfi nem hisz neki.
Mert évekkel ezelőtt volt egy keretek nélküli, zabolázatlan nyár. Nem a szeretet, a szex, a kis igazságok, a játék vagy az együtt töltött idő tette különlegessé. Csak az összetartozás. Más semmi. S idővel ez tette ugyanígy félelmetessé.
Nemsokára vége lesz, és már csak emlékképek maradnak a kényszerpárbeszédből. Az estének vége, az ajtók bezáródnak. A nő csak a zakó gallérját fogja két ujja között. Már csak ennyi maradt, amit ma meg kell tenni. Már csak pár emléket kéne szépen, sorjában visszacsempészni a vörös falak közé.
Hiszen ott nem volt hazugság vagy félelem. Egy külön világban, külön időszámításban léteztek. Társadalom nélkül. Minden nélkül tartotta őt a férfi a karjaiban.
A férfi azt kéri, írjon. Mintha fájna neki valami. De csak mintha. A férfi tudni szeretné, mi zajlik a nőben. A nő úgy gondolja, hazudik; és úgy érzi, írnia kell. De sosem teszi majd meg.
És ez így van jól.
Mert évekkel ezelőtt volt egy keretek nélküli, zabolázatlan nyár. Nem a szeretet, a szex, a kis igazságok, a játék vagy az együtt töltött idő tette különlegessé. Csak az összetartozás. Más semmi. S idővel ez tette ugyanígy félelmetessé.
Nemsokára vége lesz, és már csak emlékképek maradnak a kényszerpárbeszédből. Az estének vége, az ajtók bezáródnak. A nő csak a zakó gallérját fogja két ujja között. Már csak ennyi maradt, amit ma meg kell tenni. Már csak pár emléket kéne szépen, sorjában visszacsempészni a vörös falak közé.
Hiszen ott nem volt hazugság vagy félelem. Egy külön világban, külön időszámításban léteztek. Társadalom nélkül. Minden nélkül tartotta őt a férfi a karjaiban.
A férfi azt kéri, írjon. Mintha fájna neki valami. De csak mintha. A férfi tudni szeretné, mi zajlik a nőben. A nő úgy gondolja, hazudik; és úgy érzi, írnia kell. De sosem teszi majd meg.
És ez így van jól.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)