"Szeretnék aludni, de neked kell a tánc."

Ott van az a pillanat. Amikor az ember hazaér valahonnan, esetünkben végül is teljesen mindegy, honnan. Útközben hazafele az alvó város kertjei alatt bandukolva azért néhány lassabb, andalgós számot néha meghallgat a napot lezárólag. Utána hazaér. Leveszi a szép cipőjét, leengedi a haját, kibújik a fűzőből, szoknyából. Ilyenkor letesszük az ékszereket, eltűntetjük a sminket, a zuhany alatt lemossuk magunkról az este illatát. Végül ott állunk, csupaszon és magányosan a csöndben, sok szerzett pillanattal és még több elvesztegetettel. Aztán csendben bebújunk az ágyba, amikor még a parfüm érződik a bőrünkön. Mintha megszabadultunk volna minden olyan dologtól, ami pár órával ezelőtt még igazán minket jelentett. Apránként, lassan, de levetkőztünk egy embert. És ott maradt valami, ami igazán, már csak tényleg pár gondolat egy véget nem érő, furcsa bálról és a még hajnalig táncoló emberekről.