Nagyon kicsi volt, amikor elhoztuk, és nagyon örültünk a kölyöknek. Elfért a két kezemben, pedig még én is csak kölyök voltam.
Emlékszem még, amikor elszakította az Adri nadrágját a csöppnyi kis éles fogaival, no meg én is szakadt farmerban jártam, míg megtanulta, hogy nem szabad harapni. Emlékszem, milyen sokszor ültünk a régi házunk lépcsőjén (mi sosem ki-, mi inkább lementünk az udvarra): a feje az ölemben, én meg simogattam a hosszú bársonyos szőrét, mert túl fáradtak voltunk már mindketten más egyebet csinálni.
Büszke kaukázusi. Ereje teljében. Vérengző fenevad. Plusz rácsokat hegesztett édesapám a kerítésre, mert a kutyánk úgy döntött, hogy nem kedveli azokat, akik a postaládánkat megközelítik. Most pedig... Most édesapám a kétszeres védelmű kerítés előtt térdel, fogja a kutyánk fejét és siratja őt. Én is sírok vele. Akkor törik el a mécses, amikor a lábával a kezünket keresi, ahogyan egykoron megtanítottuk neki a pacsizást. Édesanyám is sír a kocsiban, ő ki sem száll. A kutya harmadakkora, mint fél éve. Az izomsorvadás legyőzte. Csont és bőr. A hosszú szőre ma is ugyanúgy fénylik.
MIndig úgy képzeltem, csak szentimentalista ökörség, ha azt olvastam valahol: "kihunyt a fény a szemében". De amikor édesapám a két kezében tartotta a fejét, láttam, milyen együgyű és ostoba voltam. Kihunyt a fény a kutyám szemében. Már nem is látszik, milyen gesztenyebarna. Már csak fehérséget és vérereket látsz. Már látod benne a halált.
Nemsokára 21 éves vagyok, és a Bundás a fél életemet végigkísérte. Emberek nem tartottak ki eddig mellettem.
És most ott térdelünk apámmal, és egyikünk sem mer szólni, mert elcsuklana a hangunk. Nem akarjuk, hogy lássa, hogy félünk. A kaukázusi farkasölők nagyon okosak. Tudja, hogy haldoklik.
Soha állat még így nem nőtt a szívemhez. Sokadszorra kell rájönnöm, hogy teljes szívemből gyűlölöm a halált.
Mert soha még egy ilyen kutyám nem lesz.
/2002/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése