Nem tehetett róla, de folyamatosan emlékeztetnie kellett magát arra, hogy most ne kövesse el a hibát. De persze ő tehet róla. Mindig ez a közelkerülés. Egyszerűen nem tud lemondani arról, hogy tartozzon valakihez. Akkor sem, ha már ezer helyen érezte magát igazán otthon, és ezredszerre is ajtót mutattak neki. Nem tehetett róla. Szerette azt hinni, hogy ez az ő ágya, az ő otthona, az ő álmai. Kellemes fikció.
Nem tudta, hogy az igazi lakó mit fog szólni, ha belép. Végtére is ő itt csak átmeneti – a mandátuma pedig lejáróban van már rég. Akár félhetett is volna, amikor meghallotta a közelgő lépteket, de valójában örömöt érzett. Boldog volt, hogy ma estére már nem marad egyedül a gondolataival. És a férfi közelsége is boldoggá tette.
- Megjöttél… - mondta.
- Engem nem kell várnod. – felelte csendesen.
- Nem. Tudom. – a lány arcát a fájdalom ostromolta – Mennem kell.
- Miért épp most mennél? Maradj.
A lány pedig maradt, de nem volt képes eldönteni, hogy a férfi szeretné-e, hogy menjen. Mert ő szereti a férfit. Ő maradni szeretne.
A kőszívű, fáradt lakó pedig bezárkózott jégszobájába, és magával vitte minden vélt és valós érzelmét. Még sokáig képtelen volt elaludni, miután becsukta az ajtót. Nem tudta, hogyan tartsa maga mellett holnap is a lányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése