Akkor csak nevetni voltam képes,
meg az arcod kézkeretbe tenni.
Talán akkor lépett le a fényes
énekes a kis színről valamit inni,
vagy meglehet, épp fényképezkedni
tinilányokkal, valami régi baráttal,
és nem tudták, mi ez a nagy semmi
a zsongás helyén, azután egy pillanattal,
hogy megjöttél.
Persze ez így nem igaz - a világ élt,
a tömeg nem törődött velünk,
a vokál meg csak tovább beszélt;
adta, amitől boldogok lehetünk.
Megkérdeztem volna, mi van a sokéves
hallgatásoddal - te meg táncba húztál:
"Ne rontsd el az estét, édes."
Akkor tudtam: soha el nem múltál
létezni valamelyik torz soromban.
És én azóta is táncolok - nem alszom,
azt hiszem, mindez miattad van,
itt van megint: papír, toll, balkon...
Folyton itt van ez a gondolat,
nem hagy nyugodni: hajnalegy.
Túl fontos vagy nekem ahhoz,
hogy én is az legyek neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése