Láttam egy filmet a napokban. A főszereplő... Ó! Nem is volt neve. "He". Ennyi. Szóval, "He"-t követhettük végig egy ebéden. A gondolatait. Egy egyszerű embert. Erről sok ötlet jutott eszembe. Nagyon sok.
Eszembe jutott az is, hogy le kéne neked írnom egy napom. Nem azért. Nem azért, mert olyan jó. Nem azért, mert olyan király. Nem szomorú. Csak van. Egy nap. Jó ideje gondolok erre.
Mert
nos, mert nem ismernek. Erre így rájöttem. Azt hiszem, nem engedem eléggé. Nem találkozunk annyiszor, hogy engedhessem. Mert mindennek ellenére mégis a Lulu a legjobb. Ő a best. Mert vele nem kell beszélnem. Nem tudom, érted-e. A Lucával élünk. Nem beszélünk mindig. Nem kellenek mindig nagy beszélgetések, szívömlesztés. Mi csak együtt voltunk. És tudod, mi a fura? Az, hogy akárkivel való beszélgetésemet übereli egy délután. Egy kibebaszott délután, amikor a Luluval csak ültünk, feküdtünk és zenét hallgattunk. Egész nap. Csak mi ketten. Távol a világtól. Nem voltak terveink, nem voltak álmaink. Nem volt más. Nem volt különleges. Nem volt jövő, nem voltak találgatások, tervezgetések. Csak mi voltunk. Múlt sem volt. Mi ketten, egyedül, együtt, meg a Nirvana vagy épp a Black Sabbath (ami náluk "Track" néven futó cd volt). MI, a gitár, a dob, a basszus, a billentyűs. MI és a délután. A semmittevés. A gyönyörűség. A pillanat. Annyira tökéletes volt. A csend és a zaj, a magány és a tartozásélmény teljes jelenléte. Míg élek, nem felejtem el azt a délutánt. Ha van olyan, hogy életed filmje, nos nekem ez a nap a 60 %-át fogja kitenni. Akkor boldog voltam. Úgy emlékszem, életemben utoljára voltam boldog.
És nem azért, mert beszélhettem valakivel. Nem azért, mert szavakat dobálhattam. Hanem mert
mert
úgy hiszem, azért, mert egyszerűen mellettem volt.
És mégsem.
És boldog voltam.
Mert akkor is igazán magam lehettem, amikor ott volt mellettem.
Szeretem, hanem kell játszani.
Szeretek szabad lenni.
Bármennyire szeretsz, még sosem hallgattál meg szerintem egy rockballadát sem. Pedig sírnál rajtuk. Nem tudom elképzelni annak az embernek a lelki világát, aki nem sír a Led Zeppelin: Starway to Heaven c. számán. Persze ez az én felfogásom. Egyszerűen imádom hallani az ujjperceken lévő bőrkeményedések dallamát a bundváltásokkor.
No de.
A napom.
Mondjuk a tegnapi, a mai még nem ért véget.
Na, szóval felkelek. Ébresztőóra. Szép szám, szeretem. Olyan nyugis. Nem ragad ki az alvásból olyan hirtelen. Régóta nem álmodom. Kimegyek kávéért, a Maja már megcsinálta. Jó. Egészen jól esik néha az aprócska figyelmesség. Egy kávé. Jó. Szeretem.
Megiszom. Reggelente mindig felhívom Tesót. Vagy legalább megpróbálom, néha délutánba, estébe csúszunk. Nagyon hiányzik. Emlékszem, régen, amikor kezdtünk felnőni, még mindig egy szobában voltunk. Nem volt akkora lakásunk (házunk) sosem, hogy külön legyünk. Reggelente (és minden napszakban) mindig vitatkoztunk, kinek a zenéjére induljon a nap. Később kezdtünk csak rájönni, hogy szeretjük egymás ízlését és bármelyikünk bármit tesz be, mindegy. Testvérek vagyunk. Szerettük egymást. Elkezdtünk egy játékot. Mindig vesztettem, mert Tesónak mindig is jobb hangcuccai voltak. Szóval, beraktunk egy jó ütős számot és kinek hangosabb a zenéje. Jó játék volt. Elvesztettük a fonalat néha és a másik számot dúdoltuk már. Amikor egyetemre kerültem, már csak hétvégén játszhattunk. Most már Tesó Szombathelyen van. Augusztus óta nem láttam. Hiányzik.
Szóval felhívom. Nem sok duma. Mi van, mi lesz. Fél perc. Csá. Így köszön. Mindig. Utána berakom a kedvenc számát. Mindig meghallgatom Tesó kedvenc számát. Az olyan, mintha itt lenne és nem választana minket el 300 km.
Megiszom a kávét, miközben arra gondolok, hogy nem igazán hiszek Zion-ban. (Road to Zion a Tesó kedvence.) Én inkább másban. Talán. A Purgatóriumban biztos.
Aztán öltözöm, reggel van, menni kell, öltözöm. Le a lépcsőn, megyek, be a suliba.
Suli. Gondolkozom. Először is azon, hogy miért nem vagyok inkább kocsmában ehelyett. Másodszor azon, hogy akarok-e tanár lenni. De ez megint más téma.
Harmadszor azon, hogy ha órán elkezdek belelendülni a kis saját világomba, miért rángatnak ki onnan. Pont valami fontos résznél. Éppen szeretnek ott. Épp boldog voltam. És akkor PTE-BTK, D550-es terem, itt és most soroljuk a kognitív disszonancia öt legfőbb jellemzőjét vagy mondjunk pár példát Hebdidge de/rekontextualizációjára. Nem jelentkezem, bemondom. Akkor nyomassuk. Szép kis vita kerekedik Hebdidge "cut"-elméletéről. Ostobák. Nem tudják, hogy ezen nem kell vitatkozni. Itt nincs vélemény. Itt csak tudósok vannak.
Itt senki nincs sehol.
Vége.
Mennék haza, de éppen nyit a Szenes. A PTE-n ott a legjobb a kávé. És ez nem duma. Sehol máshol sem olyan jó a kávé, mint ott. Ezért imádok pécsi lenni. Ez az én otthonom, az én helyem. Ez vagyok én. Bemegyek, kávét kérek, egy hosszú kávét, tudod, kicsit elfáradtam. Aztán hátrafordulok és már kapom is az Ubul beszámolóját fél órán keresztül. Szeretem a Szilvesztert. Felpörget mindig. Életvidám ember, nyitott, kíváncsi mindenre és mindenkire. Persze ez abban nyilvánul meg, hogy be nem áll a szája, de mégis... Néha a dolgok mögé nézve kincseket találunk. Nekem drogom az Ubul. Hírek. Infók. Bulik. Ivás. Kávé. Most épp Szenes. Felpörget. Nevetünk. Úgy nevetünk, ahogy csak velük tudok. Velük, ajkaiakkal. Igazian. Szabadon. Krusovszky nélkül.
Nem akarok főzni. Néha lehangolódva a főzésről mindig a 60-70-es évek jutnak eszembe. A háziasszonyok - mindig fekete, feltupírozott hajjal képzelem el őket - főzik a vacsit, sürgölődnek a fehér köténykében és mosolyognak. Kiakaszt az a befőttesüvegmosoly. Sokszor hányingerem lesz a főzés helyett.
Otthon film, ágyvetés. Mindig újravetem az ágyam. Külön szisztematikája van. Először a pakróc. Szépen, gyűrődésmentesen. Aztán a lepedő, dettó. Párna, mellette papírzsepi, testápoló (vaníliás!), Benny elefánt és Bebe. Telefon nem. Szentül hiszem, hogy fejfájást okoz, ha a telefonod a fejed mellett van. Nekem nem kell a balhé. Utána Takaró 1, háromrétbe hajtva, az ágy bal felén, majd Takaró 2, amivel alszom. Film. A Hannibal-t választom. "Mondaná-e nekem, hogy szeret?" Mindig összebőgöm magam, de kit érdekel, hisz erről szólnak ezek a másfajta másvilágok.
Felhívom Anyut. Anyu nagyon sokat jelent. Sokszor gondolok arra, hogy másnak már nincs anyukája. Akit felhívhatna. Nekem van. És az én anyukámat tényleg keresztre feszítette a szeretet. Nagyon szeretem őt. Nem merek belegondolni, hogy mit tennék nélküle. Lehet, hogy nem lennék elég erős, mint mások. Lehet, hogy édesanyám után dobnám a mások által legnagyobb kincsnek titulált dolgot, az életet. Nagyon szeretem a szüleimet.
1:36 perc múlva elzsibbad a seggem, szóval megmondom anyunak, hogy most mér leteszem, mert lassan bebábozódom, ha nem mozgok.
Elmegyek a Tudásközpontba, de minden könyv kint van. Feljegyzések az egérlyukból. Akarom. Majd máskor. Csak Block-ot veszek ki, a viccesebb fajtát, minek is nyúzzuk Apa Véres Szívét.
Hívnak. Ja, a Cukifiú. Így volt benn a telefonban. Randira hív. Smink, ruha, cipő. A beszélgetés jó. Mintha egy húron pendülnénk. Séta. Okés. Kéz a kézben. Jól érzem magam. X-re gondolok. Úgy gondolom, hogy lám, nélküle is tudok mosolyogni. Őszintén mosolyogni.
Van valami, amit eddig nem mondtam el, mondja. Imádkozom, hogy a koráról a munkájáról vagy a vallásáról hazudjon, de nem. "Barátnőm van."
Két szó.
Pont most. Pont ekkor.
X.
X, X, édes X, miért tetted ezt velem és miért teszik ezt mások?
Miért érdemlem ezt?
Miért kapom ezt? Olyannyira rossz lennék? Erre gondolok hazafele. Egyedül hazafele.
Azt hiszem, én vagyok rossz.
Tudod, mint egy kalapács. "Megfogod és nincsen benne Isten."
Azt hiszem, így gondolok magamra.
Mint akiben nincsen benne Isten. Pedig próbálkozom ám. Nem is tudnám elképzelni, milyen lenne, ha nem hinnék Benne. Ölnék, rabolnék, fosztogatnék. És nem azért, mert Ő nem tiltaná, hanem azért, mert tudnám, hogy nincs senki felsőbb hatalom, aki vigyázna rám. Ha nincs senkim, a lelkem oda.
Oda minden.
Oda lenne.
Puff. Villanás, ennyi az ember. Elszorul a torkom még most is, ahogy erről írok. Nem akarok olyan világban élni, ahol az Isten nem vigyáz ránk. A szeretteimre. Rájuk. Mindig csak rájuk. Imát értük. Legyen ima mindenkiért, mondom és teszem is, imába foglalva a két mamám, szüleim, Tesó, Jézi, Rémó, Adri, Kati, Maja, Edit, Noé, Anni, Réka, Lulu, Heni, Krisztike és Te.
Mindenki.
Csak ti legyetek boldogok, ne tudjátok meg soha a szenvedés való történetét, gondolom, mikor beírom a kapukódot.
Hazaértem és lefekszem. Ennyi volt tegnap.
